Fáj, ahogy Felix fertőtleníti a sebeim, de igyekszem nem hangot adni annak a kínzó érzésnek, ami folyamatosan ott lappang a bőröm alatt, hogy aztán szétáradjon a testemben.
Nem. Az a helyzet, hogy elég szar ez az egész a nyafogásom nélkül is.
Hosszú percekig pepecsel, hogy biztosan sehol ne fertőzödhessenek el, de a vérnek se maradjon nyoma ott, ahol nem muszáj, de végül előkerülnek a kötszerek, hogy aztán az egész hátamat eltakarhassa velük.
Mikor befejezi, nem szól, csak nyakszirtemnek nyomja puha ajkait, majd a sorban következik vállam, a nyakam, az arcom. Meglep az érzés, picit még a hideg is kiráz, máskor pedig valószínűleg ijedten húzódnék el, hisz baromi kínosan érzem magam a saját testemmel kapcsolatban, de tudom, hogy most a legintimebb dolog, amire vágyhat, az egy ölelés, amit sajnos a fájdalmaim miatt képtelen vagyok megadni neki, pedig én is mindennél jobban szeretném a karjaimba zárni. Az már más kérdés, hogy amikor enyhén felé fordulok, hogy csókot nyomjak a homlokára, akkor a hátamon húzódni kezd a fehér anyag, aminek következtében grimaszba torzul az arcom, de különösebb hangeffektek nélkül megúszom.
- Hol találom a felmosót? - kérdi hirtelen, csak úgy a semmiből, de egy pillanatra annyira megdöbbenek, hogy elfelejtek válaszolni.
Minek az neki?
- Őőő... Talán a fürdőben. Miért? - továbbra sem értem a dolgot. Nem akar szűnni a zűrzavar a fejemben, és hiába lesz valószínűleg baromi logikus a válasza, nem jövök rá magamtól.
- Hogy feltöröljem a vért. - A hangja ezúttal sokkal halkabb; sokkal mélyebb. Aggódik értem, és nem akarja, hogy még ezért is lebaszást kapjak. Aranyos.
- Azt hagyd csak, majd reggel megcsiná— - mondanám de ő csak a számra tapasztja a kezét, megrázza a fejét, majd felpattan és eltűnik a fürdőben.
Furcsa, milyen gyorsan kiismerte magát nálunk. Emlékszem, hogy én anno mennyire nehezen találtam meg náluk bármit is. Még sokadszorra is segítséget kellett kérnem tőle vagy az anyukájától, ha például a mosdóba vagy a konyhába indultam.
Gyorsan visszatér, és még sokkal gyorsabban halad is tovább a nappali irányába, hogy feltörölje a foltot. Normális esetben kizárt, hogy hagynám neki, de most aligha vagyok olyan állapotban, hogy akárcsak elméleti síkon is megakadályozhassam, ezért csak némán követem.
Küzd az enyhén barnásra száradt kötőszövettel, én pedig folyamatosan attól rettegek, hogy apa hazaér, Felix pedig nem jut ki időben. Nem kellene itt lennie, a gyomromat szorító görcs is erről árulkodik.
- Haza kéne menned - motyogom, inkább magamnak, mint neki, mégis felém kapja a fejét, vörös tincsei pedig az arcába lógva végzik.
- Mi? Miért? - kérdezi nagyokat pislogva, mintha attól tartana, hogy esetlegesen én nem örülök neki.
Butaság, ha tehetném, akkor a nyomorult életemnek minden pillanatát vele tölteném. Azok a legszebb perceim, amikor a fülem hallatára nevet fel, vagy amikor náluk a kanapén közelebb bújik hozzám. Olyankor nem kell és nem is tudok másra gondolni, csak rá, meg persze a tényre, mekkora rohadt nagy mázlista vagyok.
- Nem tudom, apám mikor ér haza - mondom, a hangom továbbra sem képes normális hangerőn szólni, pedig esküszöm, próbálkozok. - Nem szeretném, ha te is így járnál - mutogatok a frissen bekötötött hátamra.
- Nem fogok. Ne aggódj miattam.
- De te is aggódsz értem.
- De érted van miért. Nálam nincs semmi, ami miatt aggódni kellene - von vállat.
- Ez nem igaz - szállok vitába, de hiába szeretném, hogy a hangom dacos legyen, nem jön össze.
- Nem fontos - mondja, ajkait mosolyra húzza, de a tekintete nem csillog.
Nem felelek. Nem értek egyet, de őszintén, semmi energiám belemenni egy ilyen vitába. Legszívesebben csak az ágyamra roskadva sírnám át az éjszakát - ahogy amúgy eredetileg is terveztem -, de kezdek rájönni, hogy erre semmi esélyem már.
B-terv: eltölthetem ezt az éjszakát Felix karjai között is. Sokkal jobban hangzik.
- Pihenned kellene - mondja, amikor elindul, hogy visszategye a felmosót a helyére. Mellettem elhaladva apró csókot nyom az ajkaimra. Csak némán bólintok. - Mindjárt lerakom ezt, aztán akár mehetünk is a szobádba.
Aztán pontosan így teszünk. Ott bevackoljuk magunkat az ágyamba, és kivételesen én bújok az ő mellkasához, nem pedig fordítva. Megnyugtat a közelsége; hogy végre az ő illatát érzem a saját véremé helyett; hogy a teste meleg; hogy ujjaival apró köröket ír le a felkaromon; hogy ajkait a tincseim közé nyomja; hogy apróságokat duruzsol nekem. Rég voltam már ennyi békés, pláne egy ilyen nap végén. Nem zakatol a szívem, nem kattog az agyam; csupán vékony fátyol nehezedik rám, elintézve, hogy lassan elnyomjon az álom.
Nem gyötörnek rémálmok, nem forgolódok nyugtalanul - talán nem is tudnék -, nem vesz körül semmi más, csak a néma sötétség.
Jó ez így.
Hajnalban azonban mindennek vége, ugyanis hangos dörömbölésre leszek figyelmes az ajtó irányából. Hirtelen ülök fel, ennek pedig a hátamon érezhetőek a következményei. Felixet keresem, de ő már nincs mellettem. Az ablakra pillantok, ami szélesre van tárva. Biztos kimászott rajta. Ez némileg enyhít a pánikomon, de az visszatér, amint elhalkul a ritmustalan dübörgés.
Baszki.
Felpattanok - aztán térdre is esek, mert ezek a hirtelen mozdulatok nagyon nem nekem lettek jelenleg kitalálva -, aztán, amilyen gyorsan csak tudok odasietek az ajtóhoz, hogy a - szándékosan - benne felejtett kulcsot elforgatva engedjem be a szülőm.
- Na végre - köpi elém, majd félre lökve vonul be, mint valami úri méltóság a palotába. - Ha az ablakodon kellett volna bemásznom, akkor biztos lehetsz benne, hogy csúnya éjszakád lett volna - mondja zsörtölődve.
- Mintha így olyan szép lenne - motyogom az orrom alatt.
Megszólalásom pedig díjazásra kerül, méghozzá egy pofon formájában. Nem több, nem kevesebb, de mégcsak nem is a legerősebb ütése, engem mégis kibillent az egyensúlyomból.
- A pofátlanságnak is van határa - sziszegi, majd ott hagy a nyitott ajtó előtt, teljesen egyedül, így viszint még van lehetőségem látni, ahogy Felix magához veszi a biciklijét - amit apám valahogy nem vett észre -, majd eltolja azt, olyan csendesen, ahogy csak tudja. Még rám pillant, látom rajta, hogy oda akar jönni, de csak intek neki, hogy menjen már.
Ő pedig így tesz.
___
Sziasztok!
Tudom, a hétvégére ígértem ezt a részt, de az egyetemen elkezdtek zh-kkal dobálózni, így nem jutottam el odáig, hogy korábban ki tudjam javítani. Bocsánat érte!
Ennek ellenére remélem, hogy elnyerte a tetszésetek!
Hamarosan rátérünk a fő sztori line-ra, szóval kezdek izgulni, mit szóltok majd hozzá ^^'
Mindenesetre nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki időt szakít ennek az olvasására! Nagyon sokat jelent! ❤️