Rick halványan elmosolyodott. Eltolta magát az asztaltól, felállt és kolléganőjével együtt lépett ki a vizsgálóból. A folyosón külön váltak, ki - ki ment a saját dolgára, Cindy haza, Rick pedig nehezen leplezett kíváncsisággal Miához.
A lány az ágy szélén ücsörgött felhúzott lábakkal, és szüntelenül a folyosót figyelte a beltéri ablakon keresztül. Mikor Rick belépett a terembe és leült a vele szemben elhelyezett székre, leeresztette a lábait és próbált az orvos szemeibe nézni, bár elég sikertelenül.
- Miről szeretnél beszélni? - mosolygott a férfi.
- A legutóbbi beszélgetésünk kicsit félre siklott - vakarta meg a tarkóját.
- Semmi gond. Természetesen reagáltál. De ugye nem Dr. Collins miatt akarsz ilyen hirtelen beszélgetni?
- Én.. csak nem akarok elmegyógyintézetbe kerülni.
- Nem fogsz, ha ilyen ütemben haladsz, nem fogsz.
- Akkor nem kell mesélnem?
- Nem ezt mondtam - nevetett - Mesélj, hogy hamar meggyógyulj és haza mehess.
- Hova haza? Mármint, persze a házunk biztos megvan még, de senki sem vár ott.
- Lehetséges, hogy ez is közrejátszott abban, hogy nem szólaltál meg?
- L.. lehet - hajtotta le a fejét.
- Ne szégyelld, sokak csinálták volna ugyanezt a helyedben - mosolygott - Na de, mit szeretnél mesélni?
- Huszonegy éves vagyok.
Rick szemei kissé elkerekedtek. Az ápolók, más orvosok és ő maga is azt hitte, hogy maximum tizenhat éves lehet. Mia alacsony, és gyermek arca van, senki sem gondolta volna, hogy valójában huszonegy éves.
- Huszonegy?
- Igen. Csak azért mondtam el, mert mindenki gyereknek néz. Ami érhető - nézett végig magán - csak furcsa.
- Amélia Engels, huszonegy éves - ízlelgette az információt - két nap alatt többet tudok meg rólad, mint majdnem három hónap alatt. És mit tudsz még mesélni? - mosolygott.
- Egészségügyi iskolában végeztem.
- Egyre szimpatikusabb vagy - nevetett - És minek készültél?
- Az orvosira akartam menni... aztán közbejött valami.
- Ha szeretnél, az esetről is mesélhetsz. Mondjuk, hogy mikor kerültél ahhoz az emberhez, és hogyan?
- Nem mondja el senkinek?
- Ha akarnám se mondhatnám el. Köt az orvosi titoktartás.
- Ne mondja, hogy nem rólam beszél a fél orvosi kar.
- Csak annyit mondok el amennyit szabad, és azt is csak azért mert az emberek nem hagynak békén amíg nem beszélek.
- Ha jól tudom, más miatt sem hagyják igazán békén.
- Igazán jól értesült vagy.
- Attól még, hogy nem beszéltem, a fülem nyitva volt.
- Jogos - bólintott - Szóval?
Mia felhúzta a lábait és törökülésbe helyezkedett.
- Szóval. Tizenkilenc éves voltam amikor bekerültem ebbe a kórházba, semmi komoly - kapta fel a kezeit maga elé az orvos arckifejezését látva - csak mandula műtétem volt. Kissé féltem amikor egyedül kellett maradnom, de egy orvos minden nap megnyugtatott, hogy biztonságban vagyok. Aztán amikor a legutolsó éjszakámat töltöttem itt... elvittek - hajtotta le a fejét.
- Azt pedig nem akarod elárulni, hogy ki volt, pedig tudod, nem igaz?
- Nem - rázta meg a fejét - Azt nem tudom, hogy ki vitt el, csak azt, hogy kinél voltam.
- Még mindig nem akarsz róla beszélni?
Mia rémülten rázta a fejét, félt tőle, hogy megint elviszik ... És most, hogy végre viszonylag megnyugodott, nem akarja elölről kezdeni az egészet, na meg, nincs is kiért küzdenie az életben maradásért. Az egyetlen aki jelenleg törődik vele... az... az orvosa.
A lány felkapta a fejét és nagyokat pislogott maga elé, mire gondol?
Amíg ezen merengett, fel sem tűnt neki, hogy az orvos kíváncsian fürkészi őt és a válaszára vár, ő meg azon gondolkodik, hogy a férfi az egyetlen reménye? Kész röhej.
- Nem szeretnék beszélni róla.
- Jól van, semmi gond. Majd ha készen állsz, elmeséled - mosolygott - Viszont akkor azt áruld el, hogy min gondolkodtál el az előbb?
- Öhm... - vakarta meg tarkóját zavarában - Igazából csak azon, hogy mi lesz velem ha kikerülök innen - füllentett - Nem akarok egyedül lenni, bár már huszonegy éves vagyok, szinte semmihez sem értek.
- Kitalálunk valamit, ne aggódj.
- Nincs senkim. Jelenleg ... csak ... maga ... van - vörösödött el.
Mia a hirtelen és váratlanul jött zavara miatt eltakarta az arcát, amin Rick nem tudott nem elmosolyodni. Átült a lány mellé és megpaskolta a fejét. Mia lassan leengedte a kezeit és arrébb húzódott.
- Felejtse el amit mondtam.
- Attól tartok nem fog menni - nevetett.
- Akkor beszéljünk valami másról.
- Kérdezhetek?
- Persze - nézett ismét a férfira.
- Az, hogy nem bírod, hogy az emberek hozzád érnek, amiatt van, hogy két évig fogságban voltál és nem épp úgy bántak veled, mint egy húszon éves lánnyal, vagy valami más miatt?
- Is. De amúgy asperger szindrómám van.
- Nem tűnsz aspergeresnek.
- Mert nem annyira vészes. Nincs problémám se a beilleszkedéssel, se az emberi kapcsolatokkal, se a kommunikációval... legalábbis eddig nem volt gondom ezekkel. Viszont valami oknál fogva nem bírom ha hozzám érnek. Régen sem bírtam, de az a két év után egészen irtózom tőle, szeretnék rajta változtatni, de nem megy.
- Ha leküzdöttük a jelenlegi problémádat, talán segíthetek.
- Tudna segíteni?
- Van egy programunk a kórházban, ahol kimondottan aspergeresekkel foglalkozunk, bár ez nem az én területem, de tudok beszélni a kollégámmal aki felvesz a programba.
- Az nagyon jó volna. Soha életemben nem tudtam magamtól hozzáérni senkihez.
- Szerintem a kollégám tud ezen segíteni. Viszont most mennem kell - nézett az órájára.
Rick felállt a lány mellől és elindult az ajtó felé, a kijáratban aztán megtorpant.
- Még visszajön?
- Ha lesz időm, mindenképp benézek - mosolygott.
- Akkor viszlát.
- Szia Mia.
Az orvos mosolyogva hagyta el a termet. Az ablakon át még látta, ahogy a lány bemászik a takarója alá, lefekszik és lehunyja a szemeit.
Rick egész napja nagyon jól telt. Hamar végzett minden páciensével és még Gale-el is tudott beszélni. Volt oly kedves és felhívta a kíváncsi kollégáját, míg randi partnere mosdóban volt, és mivel az ő napjuk is jól alakult, Rick nem is lehetett volna boldogabb.
× × ×
Gale ebédelni vitte a lányt, egy nem túl puccos, a lány ízlésének megfelelő étterembe, és közvetlen utána lementek a közeli parkba, ahol a tavacska mellé helyezkedtek egy padra.
A férfi feltette karját a pad háttámlájára ezzel átkarolva a lány vállát. Lili rendkívül zavarban volt, ami teljesen kiült az arcára is.
- Nem szoktál te ilyen csendes lenni pöttöm.
- Igen, de nem is szoktam zavarban lenni előtted.
- Zavarban vagy? - nevetett.
- Gale, mi most randizunk.
- Igen.
- Tudod.. én elég régóta ...
- Tudom.
- Mi? Honnan? - kapta a férfira tekintetét.
- Lilikém, az arcodra volt írva mindig. Bár igyekeztél nem zavarban lenni, láttam, hogy néztél rám.
Gale Lili füle mögé söpört egy kósza fekete tincset és ezzel egyetemben végig is simított a lány arcélén, végig az álláig, ahol aztán megállapodott nagy keze és teljesen maga felé fordította az arcát. Lili tudta jól mi következik most, kezei remegtek, szíve hatalmasakat dobbant. Bár még sosem élt át ilyet, filmekben számtalanszor látta, hogy mi a következő lépés.
Gale lassan közelebb hajolt és megvárta, amíg Lili lereagálja a dolgokat és lehunyja a szemeit. A lány nagyot nyelt, még egyszer utoljára belenézett a férfi világos zöld szemeibe, amik kellőképpen megnyugtatták, aztán becsukta szemeit és várt. Gale mosolyogva hajolt még közelebb, és amikor végre elcsattant az a rég várt csók, Lili is feloldódott és teljesen elengedte magát. Lágyan végig simított a férfi arcán, mire ő halványan elmosolyodott, fél kézzel átkarolta a lány derekát és közelebb húzta magához. Igen csak régóta várták mindketten ezt a pillanatot.
Mikor elengedték egymást, Lili ismét zavarba jött, arca teljesen elvörösödött és nem mert a férfire nézni.
- Na, mi a baj Pöttöm? - mosolygott.
- Ne nevess ki. Többször is elképzeltem ezt a pillanatot, de -
- Élőben más, ugye?
- Teljesen.
- Jobb lesz, ne aggódj.
- Sokáig fog tartani.
- Én pedig türelmesen várok - simított végig Lili arcán.
A páros átbeszélgette az egész délutánt. Kint ültek a parkban, nevetgéltek és beszélgettek. Régi vágyuk volt már, hogy úgy lehessenek kettesben, hogy ismerik egymás érzéseit és tisztában vannak korlátaikkal. Ki tudja, ha Rick nem avatkozik közbe, talán még most is csak szenvednének egymás miatt.
× × ×
Rick végzett a mai nappal. Kilenc óra múlt amikor felakasztotta köpenyét a fogasra és indult volna haza, ha az ajtó nem nyílik ki az orra előtt, mielőtt lenyomta volna a kilincset.
A bejáratból ismerős szempár pislogott vissza rá, de döbbenetében nem igazán tudta hova tenni a dolgot.
- Hogy jöttél ki?
- Nem zárta be az ajtót.
- Csak viccelsz, ugye?
- Nem.
Az orvos homlokára csapta tenyerét és visszaült székébe.
- Nem lehetek ennyire szétszórt.
- Én örülnék, ha nyitva maradna. Ha be van zárva olyan, mintha még mindig fogoly lennék.
- Sajnálom, de nem lehet.
- Miért nem?
- Nem azt mondom, hogy nem bízom meg benned, de félek tőle, hogyha megint eszedbe jut valami a múltból, megijedsz és elkószálsz valamerre. Valamint az sem kizárt, hogy kárt teszel abban, aki segíteni próbálna.
Rick felhúzta bal lábát és a másikra fektette, minek hatására felhúzódott nadrágjának szára, és kilátszódott a be pólyázott sérülése.
Miának is feltűnt, így az orvos szemei helyett folyamatosan a lábát figyelte. A férfi hamar rájött, hogy mi aggasztja Miát, így inkább visszaengedte lábát a másik mellé, és rájuk könyökölt.
- Az ... én vol ... én voltam? - nézett kétségbeesetten az orvosra.
- Igen. De ne aggódj, már nem is fáj - mosolygott.
- Gyenge vagyok, szokták mondani, hogy gyenge, mint a harmat... de ez a vacak fém láb... sok bajt okozott már - hajtotta le a fejét.
- Valóban nem tűnsz valami erősnek, de furcsa is lenne, ha ilyen alacsonyan erősebb lennél, mint én.
- Lehetnék magasabb, valahol tizennégy évesen megálltam a növekedésben.
- Jó vagy ilyen picinek.
Mia az orvosra emelte szürke szemeit. Jól esett neki, hogy a férfi így tartja jónak. Életében mindig ki volt nézve magassága miatt, most fordult elő először, hogy a családján kívül valaki más mondta neki, hogy úgy van jól ahogy van.
- Nos Mia, én mára végeztem és a húgom feltehetőleg otthon vár, hogy végre elmesélhesse napját. Úgyhogy most visszakísérlek a szobádba, és te nem ellenkezel.
- Nem ellenkezek - hajtotta le fejét ismét.
- Tudom, hogy unalmas egyedül abban a szobában, de ha ilyen jól haladsz hamar kiengedünk és onnantól kezdve arra mész amerre akarsz - mosolygott.
- Oké.
- Na, gyere.
Rick kinyitotta az ajtót a lány előtt és együtt hagyták el a szobát, ami a kint csacsogó nővéreknek újabb pletykát jelentett. Ú az orvos és az egyik legkomolyabb páciense együtt hagyták el a vizsgálót, biztos történt valami, hát persze. A nővérek által generált szaftos pletykáknak semmi sem szab határt... elég szomorú, hogy az ott dolgozók ennyire nem tudnak magukkal mit kezdeni.