Kilencedik

                                    

                                          
A hétvégém elég zsúfolt volt: a két nap nagy részét az egyik haverommal töltöttem akinek tetováló szalonja van, s itt segítettem neki; a maradék időmet pedig arra fordítottam, hogy kitaláljam, mivel tudom kibékíteni Felix-et. Van is pár tervem, ami ha bejön, akkor a szeplős fiúm tuti azonnal a karjaimba borul.
                          
A hétfői napon nem találkoztam vele a suliban, ami egy kissé aggasztott, de valahogy éreztem, hogy biztonságban van.
                          
Ezt az erősítette meg, hogy kedden már láttam is az iskolának csúfolt börtönben. Amikor beértem, ő már a helyén ült, s mellette csücsült valaki az én ideiglenes helyemen, ami kicsit bántott. De inkább úgy döntöttem, hogy nem rendezek jelenetet, és én meg annak az embernek a padjánál foglaltam helyet, aki ellopta az enyémet.
                          
A nap első részében gondolkodtam rajta, hogy odamenjek-e Felix-hez, de inkább nem tettem. Hagynom kellett neki egy kis időt.
                          
A mai-szerdai-délelőttöt már a saját osztályomban töltöttem, hiszen hazament a kínai-vagyis kínaiul beszélő, de amúgy európai-lány. Hyunjin kikísérte őt a reptérre, ahonnan csak a negyedik órában ért vissza, s elég szomorúnak tűnt.
                          
Most már délután van, s két órája ügyködök egy tervemen, amit ma este meg is valósítok. Miután lefirkantottam az utolsó szót is a papírra, büszkeséggel néztem a munkámra, aztán pedig elkezdtem a leírtakat megtanulni, ami nem tartott túl sokáig, mert egy géniusz vagyok.
                          
Felvettem azt a pulcsimat, amit Felix egyszer elcsórt tőlem, aztán elindultam a Lee-házhoz. Kicsit kezdett bűntudatom lenni az miatt, hogy egyik szünetbe elloptam Yongbok ellenőrzőjét, s abból lestem ki a címét, de hamat elszállt ez, hiszen az izgalom vette át ennek az érzésnek a helyét.
                          
Az utcán már félhomály uralkodott, s kezdett lehűlni, csípősebbé válni az idő, ezért fejben kezet fogtam magammal, amiért pulcsit vettem fel, különben biztosan idefagynék. Igazi tavaszi időjárás.
                          
Amikor befordultam az utcájukba, a szívem már a torkomban dobogott. Ahj Istenem, csak válljon be a tervem! Remélem tetszeni fog neki!
                          
Megálltam a 22.-es számú ház előtt. S ekkor eszembe jutott valami: Még is hogyan fogok bejutni? Csöngessek? Kopogjak? Nem merek.
                          
Felnéztem a házra, aminek két emelete volt. A felső emelet mindkét szobájához tartozott egy erkély. A közelében volt egy elég stabilnak tűnő fa is. Ez pont tökéletes.
                          
Elindultam felfelé a fán, s abban reménykedtem, hogy most nem fogom kamatoztatni a Felix-től átvett bénaságot. Nincs kedvem kórházban feküdni, meg eltörni a karomat se. A faágról aránylag könnyedén átjutottam az erkély korlátjára, ahonnan már pofonegyszerűen átmásztam. Így ott álltam az erkélyen, s rögtön tudtam, hogy jó ember szobája előtt vagyok: az ablak és az erkélyajtó üvegére spongyabob és Justin Bieber poszter volt felragasztva.
                          
Kopogtattam az üvegajtón.
                          
Remélem Felix nem lök le az erkélyről ha meglát.
                          
Pár másodperc múlva már nyílt is az ajtó, s Felix felvont szemöldökkel, meglepve és kissé lesokkolva nézett rám.
                          
-Szia Felix!-kuncogtam az arckifejezése miatt.
                          
-Te meg hogy....?-motyogta, s úgy bámult rám, mint aki nem hisz a szemének.
                          
-Felrepültem.-vágtam rá, erre az arcán megjelent egy halvány mosoly. Láttam rajta, hogy próbálja elrejteni, de nem sikerült neki.
                          
Az arcáról eltűnt a döbbenet, mostmár elég közömbösen bámult vissza rám, de én tudom, hogy csak tetteti, ugyanis én egy fekete, teljesen feszülős bőrnadrágot vettem fel, amiben még a heteró srácok is megbámulnak, nem hogy Felix, aki szerelmes belém.