10. fejezet - A tizenéves szörny III/3.

                                    

                                          
 - Mi a szart vegyek fel? - ordítottam a szekrényem előtt, és hogy hatásosabb legyen, a lábammal is dobbantottam egyet. Eddig a selyem alsóruhámat sikerült felvennem, leheletvékony harisnyával, és a megfelelő fehérneművel. Ben éppen a nagy kitörés pillanatában haladt el a szobám mellett, egyetlen félpillantást vetett rám, ezen kívül minden figyelmét a müzlijének szentelte. 
                          
 - Vegyél már fel valamit! - tolatott vissza. - Az orromon fojott ki a tej. Nem mászkálhatsz hiányos öltözetben, ha férfi lakótársad van, főleg nem így!
                          
 - Ne haragudj, de teljesen begyulladtam... Még soha nem reggeliztem Benedict Cumberbatchel...
                          
 - Ha így mész, szerintem meggyőzöd a klingonok* létezéséről is.
                          
 - Nem vicces, Ben! Tudod, milyen utálatos velem?
                          
 - Édesem... Valaki nem esett hanyatt a boci szemeidtől? 
                          
 - Ez igenis új! 
                          
 - Sajnálom - vágott fancsali képet, de tudtam, hogy nem őszinte. Hát sajnálom, hogy neki nincs ennyire nyerő arcszerkezete. Nem tehetek róla, hogy jó géneket örököltem.
                          
 - Inkább segíts.
                          
 - Nincs az az Isten! Egy; nem adom el a lelkem az ördögnek, hogy ruhát válogassak egy lánnyal, kettő; a személyes véleményem szerint már így is túl sok a textil rajtad. És, ha most megbocsátasz: kinn vár a reggelim - meg sem várta a visszavágásom, letelepedett tévézni az átkozott müzlijével. - Amúgy a kék ing egész jól áll!
                          
 - Kösz - mormoltam az orrom alá, és elővettem a kék inget. 
                          

                          
 - Ne várj, nem tudom, mikor jövök. Délután a rendőrségre kell mennem - ezt mind szántam köszönésképpen Bennek, és pár perc múlva már a The White Lion címét mondtam be a taxisnak. Érdekes, ahányszor taxiba ülök, a Sherlock első évadának első epizódja jut eszembe, amikor egy taxis öl. Vagyis játszik az áldozatokkal, akik végül meghalnak. Vajon Sherlock a jó pirulát választotta volna? A rózsaszín tanulmány. Talán a legjobb része az egész sorozatnak, ami persze már Moriarty-t is sejteti. Imádom azt a fickót. 
                          

                          
*
                          

                          
Benedict háttal állt nekem, ahogy leparkolt a taxi. Fizettem, óvatosan léptem ki a magassarkúmmal, aztán pár pillanatot egy helyben topogtam. Kocogtassam meg a vállát? Vagy egyszerűen lépjek elé? 
                          
Az, hogy ennyire határozott megjelenése van, bevallom, összezavart. Lányos képzelgéseimben nem volt helye annak, hogy ellenszenves lehetek neki, és őszintén szólva, nem is nagyon értettem, hogy miért nem kedvel. Engem mindenki kedvel.
                          
Édes Krisztusom, még hátulról is tökéletes. Sötét szövetkabátot viselt a csípős őszi idő ellen, egyszerű, szürke sálja kilógott a gallérjánál, sötét farmer és hozzá illő cipő volt rajta. Hosszú ujjaival végigszántott göndör, sötétre festett fürtjein, aztán újra a zsebébe süllyesztette a kezét. 
                          
Hát jó, nem állhatok itt az örökkévalóságig. 
                          

                          
 - Üdv - a vállkocogtatást választottam, és a lehető legmegnyerőbb mosolyom. 
                          
 - Jó reggelt - biccentett Benedict. Ekkor vettem észre, hogy még a fél cigijét nem szívta el. - Nem zavarja? - bökött a füstölgő szálra.
                          
 - Nem, magával tartok - előkotortam a táskámból a dobozom, ő öngyújtóval kínált.
                          
 - Könnyen idetalált?