41. rész

                                    

                                          
        
                          
Napok teltek el Mia elrablása óta. A romos háznak nem volt pincéje, ahová lezárhatta volna a lányt, így minden este látta a lenyugvó napot, és minden reggel végignézte, ahogy felkel. Mivel Charles nem tudta hova bezárni Miát, a nappali helyiség falára szerelt egy kampót, és ahhoz kötötte ki a láncot, aminek nyakörve a lány nyakára volt lakatolva, esélye se volt leszedni magáról. Csuklói és bokái össze voltak kötve, így az egyetlen kényelmesnek mondható pozíció az ülés volt. Szája ki volt peckelve, amit csak akkor szedett le róla a férfi, amikor inni vagy enni hozott neki. Ám Mia az elrablása óta egy falatot sem volt hajlandó enni, csak a vizet fogadta el, mást nem.
                          
- Ha ezt így folytatod, a végén még éhen halsz cicám.
                          
- Nem érdekel...
                          
A lány bágyadtan pislogott maga elé, nem reagált már semmire se. Az ételhiányából fakadóan nem volt egy csepp energiája sem az ellenkezésre, így teljesen nyugodtan tűrte, mikor a férfi megverte és igazi rongybabává változott akkor is, amikor Charles más módszerekhez folyamodott, annyiszor megerőszakolta már... és ki tudja, hogy mennyiszer fogja még. Mi a garancia, hogy egyáltalán túl éli ezt az egészet? Hiábavalónak látta, hogy ellenkezzen... azzal úgyis csak a férfi örömére tett volna.
                          
- Tudod, ha meghalsz, nem sokra megyek veled.
                          
- Nem érdekel...
                          
- Le merem fogadni, hogy ha a dokid művelni ugyanezt, nem zavarna ennyire a dolog - vigyorgott.
                          
Mia, napok óta most reagált először a férfi megjegyzésére. Az orvos említésére könnybe lábadtak szemei és légzése is sokkal szaporább lett.
                          
- Gyenge pontot találtam? Jaj, ne haragudj. - Charles lebiggyesztette ajkait színlelt szomorúsággal, majd összecsapta tenyereit és felnevetett. - Itt az ideje, hogy kiverd a fejedből azt a férfit. Mostantól én vagyok az egyetlen, aki számít.
                          
Az egyetlen. A lány fejében ez az egy szó visszhangzott folyamatosan. Nem csak Rick hiányzott neki, annak húgát, barátját, sőt még a bolond kolléganőjét is hiányolta. Ha tényleg úgy van, ahogy ez az ember mondta, soha többé nem láthatja őket, soha többé nem beszélhet velük... és soha többé nem ölelheti át a férfit, akinek nagy nehezen megnyerte szívét.
                          
- Nem sokáig húzhatod így. Azért nem öltelek meg eddig, mert szórakoztató volt a szenvedésed, de ha nem csinálsz semmit, nincs ok arra, hogy életben maradj.
                          
- Akkor öljön meg... nem érdekel.
                          
- Látom, hogy nagyon meg akarsz halni, de még nem jött el az ideje. Előbb meg kell mutatnom a dokidnak, hogy itt vagy. Majd, ha elkezdett reménykedni, hogy visszaszerezhet, na majd akkor ér véget az életed.
                          
- Hagyja őt ki ebből!! - kiáltott fel.
                          
- Tetszik, hogy ennyire véded. Ő az aduászom, ha bármit ki akarok belőled csikarni, ahhoz ő kell. Ez jó, a gyengepontok jók - nevetett.
                          
- Én kellek magának, hagyja békén őt és a családját is.
                          
- Tudtad, hogy kicsi Lili már volt nálam?
                          
- Maga...?
                          
- Igen. Ő volt az első, ezért úszta meg annyival, hogy egy életre mozgáskorlátozott lett. Te voltál a tizenegyedik, és hála neked, lett egy tizenkettedik is. Most pedig megint itt vagy, tehát a tizenharmadik is vagy. Érezd magad megtisztelve.
                          
- Miért? Mert azon kiváltságosok közé tartozhatok, akiket nem öl meg, mert tökéletesek a legundorítóbb vágyainak kielégítésére? Vagy, mert, életemben másodjára esek áldozatául ennek a nyomorult helyzetnek?