11. rész

                                    

                                          
        
                          
Rick halványan elmosolyodott. Eltolta magát az asztaltól, felállt és kolléganőjével együtt lépett ki a vizsgálóból. A folyosón külön váltak, ki - ki ment a saját dolgára, Cindy haza, Rick pedig nehezen leplezett kíváncsisággal Miához.
                          
A lány az ágy szélén ücsörgött felhúzott lábakkal, és szüntelenül a folyosót figyelte a beltéri ablakon keresztül. Mikor Rick belépett a terembe és leült a vele szemben elhelyezett székre, leeresztette a lábait és próbált az orvos szemeibe nézni, bár elég sikertelenül.
                          
- Miről szeretnél beszélni? - mosolygott a férfi.
                          
- A legutóbbi beszélgetésünk kicsit félre siklott - vakarta meg a tarkóját.
                          
- Semmi gond. Természetesen reagáltál. De ugye nem Dr. Collins miatt akarsz ilyen hirtelen beszélgetni?
                          
- Én.. csak nem akarok elmegyógyintézetbe kerülni.
                          
- Nem fogsz, ha ilyen ütemben haladsz, nem fogsz.
                          
- Akkor nem kell mesélnem?
                          
- Nem ezt mondtam - nevetett - Mesélj, hogy hamar meggyógyulj és haza mehess.
                          
- Hova haza? Mármint, persze a házunk biztos megvan még, de senki sem vár ott.
                          
- Lehetséges, hogy ez is közrejátszott abban, hogy nem szólaltál meg?
                          
- L.. lehet - hajtotta le a fejét.
                          
- Ne szégyelld, sokak csinálták volna ugyanezt a helyedben - mosolygott - Na de, mit szeretnél mesélni?
                          
- Huszonegy éves vagyok.
                          
Rick szemei kissé elkerekedtek. Az ápolók, más orvosok és ő maga is azt hitte, hogy maximum tizenhat éves lehet. Mia alacsony, és gyermek arca van, senki sem gondolta volna, hogy valójában huszonegy éves.
                          
- Huszonegy?
                          
- Igen. Csak azért mondtam el, mert mindenki gyereknek néz. Ami érhető - nézett végig magán - csak furcsa.
                          
- Amélia Engels, huszonegy éves - ízlelgette az információt - két nap alatt többet tudok meg rólad, mint majdnem három hónap alatt. És mit tudsz még mesélni? - mosolygott.
                          
- Egészségügyi iskolában végeztem.
                          
- Egyre szimpatikusabb vagy - nevetett - És minek készültél?
                          
- Az orvosira akartam menni... aztán közbejött valami.
                          
- Ha szeretnél, az esetről is mesélhetsz. Mondjuk, hogy mikor kerültél ahhoz az emberhez, és hogyan?
                          
- Nem mondja el senkinek?
                          
- Ha akarnám se mondhatnám el. Köt az orvosi titoktartás.
                          
- Ne mondja, hogy nem rólam beszél a fél orvosi kar.
                          
- Csak annyit mondok el amennyit szabad, és azt is csak azért mert az emberek nem hagynak békén amíg nem beszélek.
                          
- Ha jól tudom, más miatt sem hagyják igazán békén.
                          
- Igazán jól értesült vagy.
                          
- Attól még, hogy nem beszéltem, a fülem nyitva volt.
                          
- Jogos - bólintott - Szóval?
                          
Mia felhúzta a lábait és törökülésbe helyezkedett.
                          
- Szóval. Tizenkilenc éves voltam amikor bekerültem ebbe a kórházba, semmi komoly - kapta fel a kezeit maga elé az orvos arckifejezését látva - csak mandula műtétem volt. Kissé féltem amikor egyedül kellett maradnom, de egy orvos minden nap megnyugtatott, hogy biztonságban vagyok. Aztán amikor a legutolsó éjszakámat töltöttem itt... elvittek - hajtotta le a fejét.