Twenty two

                                    

                                          
Semmi. Semmi változás. 
                          
Kezem elgémberedett a kényelmetlen tartástól, a hátam minden egyes porcikája megroppant, a nyakam beállt. A hajam olyan volt, mintha egy tornádó haladt volna rajta végig, a ruháim elforgatva álltak testemen. A szék félig meddig ki volt alólam csúszva csoda, hogy nem estem le. Próbáltam emberi külsőt varázsolni magamnak, több-kevesebb sikerrel. Muszáj volt innom egy kávét, hiába nem szerettem. Most valahogy mégis kívántam. A keserű íz összhangban volt a keserű kedvemmel. 
                          
A pohárba lassan folyt bele a fekete lötty, amit forrón elkezdtem iszogatni, némi undorral arcomon. Megfújni se volt kedvem, égette torkomat. Az orvosok, ápolók, látogatók mind elsuhantak előttem.  Mindez lassított felvételhez hasonlított. 
                          
- Hé. Minden rendben? - bambult rám Nash. Üveges tekintettel néztem rá. - Bocsi, ez hülye kérdés volt. Anyuék aggódtak. Nem tudták hol vagy. 
                          
- Kórházban. 
                          
- Azt mondtam Cameronnál vagy. Mégiscsak megnyugtatóbb válasz ez, minthogy a kórházban éjszakázol. 
                          
- És te hol voltál? - pillantottam rá kíváncsian, mégis mit mondhatott Liznek. 
                          
- Én azt mondtam, hogy Aaronéknál aludtam. - vont vállat. 
                          
- Ugye tudod, hogy nem hazudhatsz ilyenekről? - néztem rá felvont szemöldökkel. 
                          
- Tudom, de...
                          
- Mi de, Nash? Kifogásokat nem találhatsz mindig mindenre! Hazudni nem hazudhatsz a saját anyádnak, aki mindig melletted áll, és mindenben támogat! Nem hazudhatsz neki ilyen dolgokról, mintha ez értéktelen lenne! Elvárja, hogy megbízz benne! És a hazugság mit sugall? Hogy nem bízol meg benne. Nagy teher van a vállán öt gyerekkel, és ez még rátesz egy lapáttal! - fröcsögtem arcába idegesen. Nem akartam ilyeneket mondani, de annyira kikívánkozott, hogy nem hagyhattam. 
                          
Nash arcán bűntudat és idegesség vonalai látszódtak. 
                          
- Adelaide, nem akartalak ezzel még jobban felmérgesíteni. Sajnálom. - sütötte le szemeit és a lábát kezdte pásztázni. Elvettem róla pillantásomat és csak megráztam fejemet. 
                          
- Én sajnálom. Teljesen ki vagyok borulva! - temettem arcomat tenyerembe. 
                          
- Ki kellene szellőztetned a fejedet. - tanácsolta, miközben végigsimított a hátamon. 
                          
- Lehet. - sóhajtottam egyet és lehúztam az utolsó korty kávémat. Kellemetlen arckifejezéssel nyeltem le, mikor Nash felhorkant. 
                          
- Te nem szereted a kávét! - nézett rám nagy szemekkel. 
                          
- Tudom. - válaszoltam, kidobtam poharamat és elsétáltam a kijáratig. Lassan elsétáltam a parkig, ahol kerestem egy nyugalmas légtért, elzárva a rengeteg embertől. Végül csak egy kis édes padot találtam, ránézve egy nagy fára, minek gyökerei több évesek lehetnek. Csak néztem a fára, és nem érdekelt semmi. Nem érdekelt, hogy hajam csapzottan hullott hátamra. Nem érdekelt, hogy úgy nézek ki, mint aki mindjárt szörnyethal. Nem érdekelt, hogy a kellemetlen íz a számban lassan felemészt. Nem érdekeltek az érzéseim. Megakartam nyugodni. Szükségem volt a nyugalomra, amit tegnap óta nem éreztem. 
                          
Mélyeket lélegeztem, lehunytam szemeimet. Kellemes bizsergés szántott végig testemben, amitől ellazultam. A szívem nagyokat dobbant, kirázott a hideg. 
                          
- Ajj már! - dobbantottam egyet, mikor a telefonom csörögni kezdett. Taylor neve virított rajta. - Igen? 
                          
- Ade! Told vissza a segged a kórházba! - Taylorra rájöttek a hajlamok? 
                          
- Oké-oké, megyek! - tettem le a telefont, és rohanni kezdtem ki a parkból. Taylornak nem tudom mi volt a baja, de rossz csak nem lehet, ha már a hajlamok rájöttek. Jó, azt hiszem abba kellene hagynom a perverz gondolataimat. 
                          
A kereszteződésnél átrohantam, nagyobb csoportokat választottam szét, majd utánuk ordítottam egy "sajnálom"-ot, de rohantam tovább. A recepcióra térdemre támaszkodva értem be, mire a nő megkérdezte, hogy minden rendben? Levegő után kapkodva legyintettem egyet, mire egy csúnya nézést kaptam tőle és visszafordult a monitor felé. Nem különösebben izgatott, elsétáltam a lifthez, ami felvitt a második emeletre. 
                          
- Na végre! - fújta ki a levegőt Tay. 
                          
- Mi történt? 
                          
- Semmi rossz, nyugalom. - kacsintott, aztán benyitott. Míg távol voltam, többen megérkeztek, köztük két családtag is. A meglepettség és a megkönnyebbülés egyenként suhant át testemen, beleremegtem. Taylor hátamnál fogva bentebb tolt, mikor is én hatalmas mosollyal az arcomon és hatalmasakat dobbanó szívvel siettem felé. Szó sem kellett, magától felpattant és karjaiba zárt. Úgy szorítottam magamhoz, éreztettem vele, hogy nem szeretném őt elveszíteni. Visszakaptam életem szerelmét. És ezt bátran kijelenthettem. Cameron életem szerelme.