104. fejezet: Barátság

                                    

                                          
A halvány fény élesen szűrődött be az orvosi szoba ablakán, megvilágítva Natasa és Aurora enyhén megviselt arcát. Mindketten próbáltak talpon maradni, egymásba kapaszkodva, miközben Aurora halk nyögéssel emelte kezét a mellkasára.
– Egy kicsit kevesebb lelkesedéssel is megpróbálhattak volna újraéleszteni, nem gondolod? – kérdezte szarkasztikusan, miközben apró léptekkel haladtak az ajtó felé.
Natasa halkan felnevetett, de az arcán ott ült a fájdalom. Bal kezével az oldalát szorította, miközben óvatosan sántított Aurora mellett.
– Ha nem haragszol, legközelebb majd megkérem őket, hogy csak félgőzzel próbálkozzanak. Csak hogy kényelmesebb legyen neked.
– Megköszönném – válaszolta Aurora egy halvány mosollyal, bár a fájdalom mélyen beleivódott a szeme sarkába. – És te? Hogy érzed magad? Úgy sántítasz, mint aki előző életében kalózkapitány volt.
– Ó, remekül vagyok – felelte Natasa könnyedén, bár az arcán megrándult egy izom, ahogy a fájdalom belenyilallt az oldalába. – Csak egy kis emlék a tegnap estéről. Minden nőnek kell egy történet, amit elmesélhet a baráti összejöveteleken, nem igaz?
– Ja, biztos nagy siker lesz, amikor elmeséled, hogyan rúgtak oldalba egy létrával – Aurora elfojtott nevetése köhögésbe fulladt, amitől újra felszisszent a fájdalomtól. – Oké, visszavonom. Ne nevessünk. Borzalmas ötlet.
– Te kezdted – felelte Natasa, és megpróbálta visszatartani a nevetést, de a szájánál bujkáló mosoly mindent elárult.
Ahogy lassan kiléptek az orvosi szobából, a folyosó csendje fogadta őket. A lépcső felé tartva Natasa és Aurora lassított, mindketten szinte érzékelhetően figyeltek egymás mozdulataira. De mielőtt elérték volna a lépcsőt, a sarkon túl megjelentek a többiek. Steve, Bucky és Tony épp beszélgettek, de az ismerős hangokra azonnal megálltak.
– Ez most komoly? – fordult Tony a hang irányába, szemöldökét felvonva.
– Ne mondd, hogy ezek tényleg ők – tette hozzá Steve hitetlenkedve, ahogy megpillantotta a két nőt, akik szemmel láthatóan nehezen, de nevetve közeledtek.
– Még mindig jobb formában vannak, mint néhányunk egy jó edzés után – szúrta oda Bucky, karba tett kézzel, de az aggodalom halványan ott bujkált a hangjában.
– Tessék, megérkeztünk a testőrök gyülekezetébe – jegyezte meg Natasa egy széles mosollyal, miközben megálltak a lépcső előtt.
– Mégis mit műveltek? – kérdezte Steve komoran, átható pillantást vetve Natasára, aki egyértelműen nem volt épp csúcsformában. – Az orvosi szobában kellett volna maradnotok.
– Ó, nyugalom, kapitány. Nem vagyunk porcelánbabák – felelte Natasa könnyedén, miközben a lábát kicsit megigazította, hogy kevésbé sántítson látványosan.
– Azért legalább némi pihenést megérdemelnétek – jegyezte meg Tony, de a szavai mögött inkább a törődés húzódott.
– Pihenni ráérünk majd, ha vége ennek az egésznek – intett le minden további tiltakozást Natasa. – Most pedig, ha megbocsátotok, van egy lépcső, amit meg kell másznunk. És nem, nem kérünk segítséget.
– Még meg sem kérdeztem – vágta rá Tony, vállat vonva, de egy félmosoly azért megjelent az arcán.
A két nő lassan továbbindult, egymást támogatva, és végül elérték a szobájukat. Aurora nagyot sóhajtva rogyott le az ágyra. Ujjai a kezén lévő kötést kezdték babrálni, ami már kezdett elhasználódni. Tudta, hogy ideje lenne kicserélni, de egyszerűen nem volt ereje hozzá.