Tizenötödik jelenet

                                    

                                          
Halk neszezésre ébredtem. Az arcom sajgott, mert az asztal szélére csúszva aludtam el. Az előszobából jött a zaj, majd lámpa gyúlt. Annak fényénél láttam, hogy már jócskán elmúlt éjfél. A gyertyák az asztalon már csonkig égtek, a torta, amit sütöttem már megereszkedett. A hús kihűlt, a szívem pedig fájón tamtamolt.


Nem ugrottam fel, nem szaladtam férjem elé, mert valami elszakadt bennem. Haszontalannak éreztem az érzést, ami még mindig bennem tombolt.


– Mi a... – nyikkant párom, amikor felkattintotta a lámpát és meglátott engem. Kék szeme fáradtan csillant, homloka ráncokba szaladt. Arca nyúzottnak tűnt, fekete haja már nem volt annyira fényes, mint egykoron.


– Jó éjszakát! – álltam fel, és elindultam a szoba felé.


– Nem kertelek! – sóhajtott fel.– Elfelejtettem, amit mondtál! – vallotta be, mire megtorpantam. – Nincs rá mentségem! Hazudni sem akarok! Csak azt hidd el, hogy még mindig szeretlek! Tíz éve mondtam neked igent, és megtenném ismét!


Felé fordultam. Ő letette a táskáját, és egy szál rózsával lépett felém.


– Boldog házassági évfordulót! – nyújtotta felém. Meglepetten vettem el a virágot, majd szemem tágra nyílt, ahogy megláttam a csillogó valamit a szirmai között. Érte nyúltam. Egy gyűrű volt, amin végigsiklott a fény, úgy csillogott, mint a nyári égbolt.
 –Megígértem, hogy egy napon lesz gyűrűnk – mosolygott rám.


Könnyeim kicsordultak, miközben átöleltem, és elsuttogtam, hogy végtelenül szeretem.