Tizennegyedik jelenet

                                    

                                          
– Idegesnek tűnsz – szólelt meg a szőke férfi félig az utat nézve, félig a párját, aki kifelé bámult az ablakon. – Nem hinném, hogy a fák számolgatása olyan izgalmas lenne. – A fekete hajú férfi nem válaszolt, csak halk sóhajtott hallatott. Érzések kavarogtak benne, és képtelen volt helyre rakni őket.


– Felhívtam anyát, hogy boldog születésnapot kívánjak neki – szólalt meg halkan, de társa hallotta. Azonnal kikapcsolta a halkan zsongó rádiót, ami mosolygásra késztette a férfit, és felé fordult. – Nem fogadta túl jó szívvel – fintorodott el.


– Tudom, hogy hiányzik – érzett együtt szerelme vele. Elengedte egyik kezével a kormányt, hogy megsimogassa partnere lábát.


– Nem ez a jó szó rá – rázta meg a fejét a másik. – Igazából már rutinszerűen megy a felhívása ezen a napon, nincs benne érzelem. Azon gondolkodom, hogyan süllyedtünk eddig? Addig, hogy egy olyan nőt köszöntök anyák napján is, aki nem engem szült? Aki szeret attól a perctől kezdve, hogy először meglátott? Nem kötötte feltételhez ezt az érzést.


– Anya már csak ilyen – mosolyodott el férje. – Tizenegyünket neveltek fel apával, ugyanabban a szeretetben, és ugyanúgy szeretik mind a tizenegy vejüket.


– Hihetetlen, hogy nem akadtak ki az egyetlen fiuk miatt – csóválta meg a fejét párja.


– Igazából nekik gyerek, gyerek. Amikor hozzám jöttél, őket is kaptad. egyszerűen csak fogadd el a szeretetüket.


A férfi bólintott, majd boldog mosollyal, nagy-nagy szeretettel ölelte át párja szüleit, akik mindig nyitott szívvel fogadták, akiket jobban szeretett, mint a sajátjait.