[chapter1] 17. - ZEKE HAJÁBAN

                                    

                                          
– A fenébe, a fenébe, a fenébe – motyogta Zeke. 
– Nincs baja, nem lett baja – mondta Barnaby, miközben a nagy tenyerét Zeke tarkójára szorította, és a kézmozdulatával kényszerítette, hogy ránézzen. 
– Fellöktem – mondta Zeke. A szeme kitágult, és a szája félig tátva maradt. 
– Nem lökted fel – mondta Barnaby, és a homlokát óvatosan a fiú fejéhez érintette.
– Jó, azért ne hazudjuk el – mondta Evangeline, és megdobta a haját. – Ami történt, megtörtént. Meglökted, de ő kezdte. 
– Fenébe, fenébe – mondta Zeke, és anélkül, hogy a földre nézett volna, leroskadt. A lábait felhúzta, és amennyire a védőfelszerelés engedte, a térdeire hajolt. Aztán úgy folytatta, mintha órán felelne. – Nem. Lökünk. Meg. Lányt. 
– Hát nem – mondta Evangeline. 
– Eve, kérlek... – morogta Barnaby, és közben letérdelt, hogy aztán abból a pózból ő is leülhessen Zeke mellé. Nem ért hozzá a fiúhoz, de pont elég közel volt, hogy anélkül is érezhesse a jelenlétét. – Szóval ő volt Rei, hm? 
– Igen – sóhajtott Zeke. Párszor belefejelt a térdébe, aztán leengedte a lábait, majd a kezeivel a háta mögött megtámasztotta magát, és egészen az égnek fordította az arcát. – Igen, ő volt az. 
– Most ezt úgy mondtad, mintha nem láttad volna még – mondta Evangeline, és leguggolt, ügyelve, hogy a térdei oldalról essenek a fiúk felé, aztán a tenyerével megfogta a földet. – Ez hideg, én... Nem is értem, hogy a többiek hogyan nem fáznak fel ebben a ruhában, komolyan. Leülök. Kezed...
Barnaby nem kérdezett semmit, csak a lány felé nyújtotta a kezét, aki a tenyerére támaszkodva megfordult, és óvatosan, szűk lépésekkel a fiú ölébe ült. Egy kicsit helyezkedett még, aztán a lábfejét Zeke combjára nyújtotta, majd kisöpörte a haját a bal oldalára, és a jobbjával Barnaby mellkasára dőlt. 
– Kényelmes, hercegnő? – kérdezte Barnaby, és megtámasztotta az állát a lány fején.
– Amennyire lehet – sóhajtotta Evangeline, majd az összefont ujjaival a fiú felé mutatott. – Szóval Zeke... 
– Hm? – kérdezte a fiú, és elfordult az égtől. Az arcán még mindig piros foltok világítottak, a tekintete elkalandozott valahova a pálya szélére, és a haja is az égnek állt. 
– Mi volt ez? – kérdezte Evangeline. 
– Eve, hagyd – mondta Barnaby. 
– Hát nem. Lehetsz te a jófiú ebben a történetben, de... Z., szerintem beszélnünk kellene róla – mondta Evangeline, és a sarkaival megnyomta Zeke combját.
– Nem kell – mondta Zeke, és felemelte a lány lábait, hogy kicsit hátrébb csúszhasson, aztán visszaengedte őket. 
– Beszakadt a dobhártyánk – mondta a Evangeline. 
– Az igaz – mondta Barnaby, és mély hangon felnevetett. 
– Nem is – mondta Zeke, és a hajába túrva rájuk nézett. 
– Ebben a lánynak igaza van, Zeke – mondta Barnaby, és megfogta a fiú vállát, bár ettől kibillent az egyensúlyából. – Soha senkivel nem hallottak még így beszélni. 
– Mi csak... Ez... – suttogta Zeke, aztán a oldalra fordult, és a füvet kezdte tépkedni. 
– Soha. Senkivel – ismételte Barnaby.
– Ti? Mit? – kérdezte Evangeline ugyanakkor. 
– Semmit. Nincs is... – mondta Zeke halkan. – Nincs is olyan, hogy mi. Hallottátok.