10. fejezet

                                    

                                          
                                Lyner
– Drágám, mennyei ez a csirke! – papa szó szerint megnyalja mind a tíz ujját.
– Örülök, hogy ízlik. – mosolygok rájuk kedvesen, és igyekszem nem kimutatni a bosszúságom. Délelőtt fél 12-kor beállítottak ide, hogy szeretnék megnézni, hogy hol lakom. Félreértés ne essék, örülök, hogy látom őket, de így csak nagyon gyorsan tudtam összedobni valamit.
– Ne haragudj, drága. – hajtja le szomorúan a fejét mamám. A gondolataimat hangosan is kimondtam? Vagy miről beszél?
– Nagyi, mégis miért haragudnék? 
– Hogy váratlanul beállítottunk. – szólal meg papám. – De vészhelyzet van. – na erre azért rendesen megugrik a pulzusom.
–Vészhelyzet? Mégis miféle? –dülled ki a szemem, és inkább leteszem a kezemben lévő villát, nehogy véletlenül összeroppantsam idegembe.
– Anyukádék látni akarnak téged. – úgy hallom ezt, mintha víz alatt lennék. Nem hallom tisztán, de érzékelem. Érzem a szavak mögött megbúvó feszültséget, amitől még jobban megijedek. A szüleim nem szoktak csak úgy látogatni, vagy meghívni engem. Az isten szerelmére, még csak fel se hívnak!
– Miért? – a hangom nyugodtnak hallatszik, pedig bennem egy konkrét háború dúl.
– Azt nem igazán tudom. – rázza meg a fejét nagyi. – Látni akarják a barátodat. Jake, ugye így hívják? – ó, hogy az a...
– Igen...igen így hívják... – villantok rájuk egy mosolyt, pedig a szívem majd kiugrik a helyéről. Hogy mutassam be nekik azt, ami nincs? Még sosem találkoztak Jake-el, szóval várható volt ez a találka, de hát akkor is! A lehető legrosszabbkor.
– Szerintünk fel kéne hívnod őket. – papám teli szájjal motyog, ami mosolygásra késztet még ilyen végtelenül szar körülmények közt is. Ő mindig dicsérte a főztömet, ami számomra az egyik legnagyobb motiváció volt. Főleg régen, amikor szakács akartam lenni. Mennyi minden változott azóta...
– Rendben, majd felhívom. – egyezek bele.
– És, hogy megy az egyetem? – ezek után már csak ilyen sablon dolgokról beszélgetünk. Ebbe kapaszkodok az ebéd végéig, mert félek, hogy elvesztem az eszem annyira bepánikolok, ha arra kell gondolnom mit fogok csinálni anyáékkal. Hogy mondjam el nekik, hogy zátonyra futott a kapcsolatunk? Szinte már látom magam előtt, ahogy mondják, hogy "még egy kapcsolathoz is kevés vagy!" 
"Gondoltam, hogy nem fogsz sokáig kelleni neki!" Összerezzenek a gondolattól, hogy beszélnem kell velük.
                    ___________________
– Először is, nyugodj meg! – adja a tanácsot Ana.
– Nem tudok megnyugodni! – fojtott sikítás tör fel a torkomból, de igyekszem elnyomni, mert jelenleg erre van a legkevésbé szükség egy kávézóba.
– Akkor pánikolj – esküdni mernék, hogy a szemét forgatva vigyorog. – De azzal semmivel sem lesz jobb. Szerintem csak simán hívd fel őket, és mondd el nekik az igazat. Mi rossz történhet? – ó ha azt tudná...
– Oké, igazad van – hagyom rá. Nem fogom neki elmagyarázni, hogy ezt nem tehetem meg.
– Szupi! – néha olyan gyerekesen tud viselkedni, hagy az elképesztő.
– Most le kell tennem. Majd beszélünk – rakom le a telefont ahogy a tekintetem összeakad egy ismerős szempárral. Elindulok a kis asztalhoz ahol ül, és egy huncut mosolyt villantva mutat rá maga elé az üres székre.
– Nem gondoltam volna, hogy valaha látni foglak még – ülök szembe a pultos fiúval, akivel Darren szórakoszóhelyén találkoztam. Nagyon szimpatikus volt már ott is, de nem volt lehetőségem sokat beszélni vele.
– Ezen normál esetbe megsértődnék, de túl reggel van ehhez – hitetlenkedve nézek rá, és elnevetem magam. Délután 3 van.
– Lyner vagyok – nyújtom felé a kezem, amit ő habozás nélkül megfog, bár egy kissé esetlenül rázza meg.
– Én Scott – vigyorog. – A szerelmi bánat amivel a múltkor diagnosztizáltalak elmúlt?
– Ami azt illeti... – húzom el a számat. – Nem volt semmiféle szerelmi bánatom. Csak hát új vagyok itt, és szerettem volna ismerkedni, de nem egészen jött össze.
– Igen, láttam, hogy a főni elráncigált – kacsint. Te jó isten? Látott Darrennel? Mégis mit gondolhat rólam?
– Ó...nem...mi...nem... – dadogok komoly tekintete alatt, de aztán hirtelen csak elneveti magát. Értetlenül ráncolom a homlokom.
– Drágám, nekem nem kell megmagyaráznod. Van szemem, én is látom Darren Frewen szexi vonásait – el is felejtettem, hogy meleg...
– Hát lehet...de mindenesetre egy bunkó.
– Tényleg az. Miért mindig a jó pasik a bunkók, vagy heterók? Annyira megérdemelnék már egy olyan félistent mint Frewen – mereng, és a távolba téved a tekintete.
Nem mondok semmit, ami neki is feltűnik, mert rám emeli a tekintetét, és így szól:
– Szivi, igyál valamit! – mosolyog rám, és a következő pillanatba pedig már az egyik pincérnek integet úgy, mintha az élete múlna rajta. Nem tehetek róla, egyszerűen olyan bohókás ez a srác, hogy muszáj elnevetnem magam. A pincér egy erőltetett mosollyal elénk lép, és már fel is veszi a rendelésemet.
– Vicces fiú vagy, Scotty – vigyorgok rá.
– Igyekszem – veregeti meg a saját vállát, és felcsillan a szeme a becenév hallatán. – Nem így terveztem az első közös randinkat, de hát...a sors elég pöcs néha.
– Mindig az – értek egyet. – Ha randizni akarsz velem, akkor vissza kell utasítsalak, Scotty. Nem randizom melegekkel, nem szeretek második lenni – erre mind a ketten elnevetjük magunkat.
Nem gondoltam volna, hogy az első barátomat a környékről ilyen véletlen körülmények között szerzem, de mindenesetre örülök neki, és nem panaszkodom. Az univerzum küldhetne még felém pár ilyen embert. Vagy telhetetlen lennék? Egyszerűen csak olyan jó volt beszélgetni valakivel, ráadásul még a szüleimről is sikerült megfeledkeznem. Legalábbis egy kicsit.
Scottal még beszélgettünk egy ideig, de sietnie kellett haza, a testvéréhez, akinek ő a törvényes gyámja. Nicknek hívják az öccsét, 12 éves, és elég hiperaktív, vagyis így panaszolta az újdonsült barátom. Legszívesebben rávágtam volna, hogy olyan mint te, de hirtelen kaptam egy üzenetet. Egy üzenetet ami jobban felkavart, mint a szüleim telefonhívásai. 
Igyekeztem nem tudomást venni róla, és bizonygattam Scottnak, hogy minden oké, így elindultam haza. De amikor már egyedül voltam a házban, ráadásul este, nem először tévedett a tekintetem a telefonom irányába. Egyet gondolva felkaptam, és újra elolvasom az üzenetet, és titkon abban reménykedtem, hogy az egészet csak képzeltem. De nem. Ott van, feletén-fehéren, és a szívem a mai nap folyamán fogalmam sincs hanyadjára hagy ki pár ütemet.



Ismeretlen szám
Zavar a tudtad, hogy más férfiakkal beszélsz. Arról nem is beszélve, hogy hazudsz anyuciéknak. Mond csak, Lyner drágám, miért titkolod előlük, hogy szabad préda vagy? 

Igen, tudom, a horror filmekben ilyenkor hal meg a csaj, mert olyan hülye, hogy visszaír. Eleinte elvetettem a gondolatot, de most mégis választ pötyögök.

Én
Ki vagy?
Meglepődök amikor rögtön jön a válasz.

Ismeretlen szám
Még nincs itt az ideje, hogy megtudd. Vigyázz magadra, mert más nem fog...
Kedvesem.