꧁Ötödik fejezet꧂

                                    

                                          
Lucien
Persze, vigyem be a városba Kyrát, Xander meg nyugodtan pihenjen, végülis, én vagyok halálosan szerelmes... az eszem megáll. 
A falnak dőlve vártam, közben egyre idegesebb lettem arra, hogy az óra hangosan kattog a falon, de Kyra még sehol. Megbeszéltük, hogy időben értekezik. Hát, nincs itt szóval én most megyek, és feltalálom magam valami sokkal izgalmasabb dologgal. 
Vagy nem.
Kyra pont akkor lépett be a nagy barna ajtón, mikor én elindultam kifelé, de amint megjelent megálltam. Vörös haja kócosan hullott vállára, kicsit kuszán az arcába lógva, de azért annyira nem, hogy ne látszódjanak smaragdzöld szeme, melyekkel tökéletesen világítani is lehetne, olyan fényesek. Most valami halvány piros ruha volt rajta, és egy kis fekete csizma, aminek csak az orra látszott ki, a ruha tetejére pedig egy kis fekete köpenyt vett, kapucnija pedig hátán pihent. Ha jobban belegondolunk, szép lány, nagyon is szép. Ezt nem tagadom, mert hazugság lenne. Francokat, nem, nem az! Lucien, hol az eszed??? Elfelejtettem, miért is utálom annyira?...
– Indulhatunk? – kérdezte sóhajtozva, mintha én lennék az, aki nem időre érkezett. Ja igen, ezért utálom! 
– Te jössz ide később, és még ilyen hangnemet engedsz meg magadnak? Nem tartod te egy kicsit sokra magad? – vontam fel szemöldököm, mire megforgatta szemeit.
– Indulunk, vagy nem? – kérdezte ismét, mire kimentem mellette úgy, hogy rá sem néztem és elindultam a nagykapu felé. – Megvárni ki fog?
– Hát a lábad járjon, ne a szád – sétáltam tovább, mire meghallottam hátam mögül Kyra csizmájának sarka hangosan a padlóhoz csapódik, tehát szalad. Ennyi, legalább nem lesz ereje beszélni.
– Vagy mondjuk sétálj lassabban – ért végül utol, majd mikor rám nézett kissé közelebb hajolt, aztán ismét megszólalt. – Jesszus, jól vagy? Mosolyogsz! Talán lázad van Lucien?
Szemtelenkedünk? Legyen!
– Jól vagyok, Kiara – direkt másik nevet mondtam, ha ő szemtelen, én sem leszek aranyos. Nem mintha eddig az lettem volna.
– A nevem Kyra, nem Kiara, fafej – szólalt fel idegesen, majd fejét rázva motyogott valamit az orra alatt. Olyan könnyű felidegesíteni, és olyan jó érzés elérni, hogy ideges legyen.
– Ja, bocsánat Kyla – mondtam ismét rossz nevet, mire idegesen rám nézett és végre csendben maradt. Cél elérve, bekussolt! 
Nem mondom, hogy a falu olyan közel lenne a kastélyhoz, mert át kell sétálni az erdőn és csak azután érsz oda, de egy kis izomlázzal simán megúszod az egészet. Vagy nyavalygással, mint például Kyra...
– Figyelj, muszáj ennyire feltűnően szenvedned? Én is rosszul vagyok mióta a kastélyban élsz, mégsem szenvedek miattad ilyen hangosan és feltűnően – fordultam felé hirtelen, mert már kezdett az agyamra menni a folyamatos sóhajokkal. 
– Dehogy teszed feltűnően, végülis csak egy csomószor megmondtad, hogy szívesen kiszívnád a vérem az utolsó cseppig, amíg meg nem halok – vágott vissza, mire csak fejemet ráztam. Ez milyen agresszív egy teremtés.