3.

                                    

                                          
2 héttel később.
Két hét telt el Miyoung halála óta. Azóta persze mindenki tud róla, mivel egyrészt, itt a falnak is füle van, másrészt, egy ilyen hír nem sokáig marad titokban.
Mivel én részese voltam és vagyok ennek az egésznek, állandóan jönnek a kérdések, mint például: " Igaz, hogy te ott voltál mikor Miyoung meghalt?", "Ugye ez nem csak egy vicc?". Őszinte leszek. Én lennék a legboldogabb ha ez csak egy vicc lenne.
Természetesen a kíváncsi szemek se kerülnek el. Ezeket azonban Felix és Seungmin társaságában könnyű figyelmen kívül hagyni. Komolyan, az a 2 srác mindent megtesz azért, hogy én jobban legyek. Nem tudom mi lenne velem nélkülük.
Arról nem is beszélve, hogy sokak engem hibáztatnak Miyoung halála miatt, és nem fogok hazudni, én is magamat okolom. Ha nem engedtem volna neki, hogy előre menjen akkor talán most ő lenne itt. Persze Felix mindig nyakon akar csapni ha ezt felhozom. Szerinte én nem tehetek semmiről. Bár szerintem a lelke mélyén ő is tudja jól, igazam van. Máskülönben nem gondolná így az emberek többsége.
Egész gyorsan eltelnek az órák, a napok az egyetemen mióta gyakorlatilag mindenre figyelek, csak az órára nem. 
A szívem mintha minden alkalmat meg akarna ragadni arra, hogy kiszakadhasson a helyéről. Remegek, nem kapok levegőt, gyengének érzem magam. Mondjuk, az is vagyok. 
- Minho, jól vagy? - kérdezte Felix, a szokásos aggódó szemeivel. Válaszolni akartam neki, de nem ment. Egyszerűen nem jött ki egyetlen hang sem a torkomon, szóval csak finoman bólintottam.
- Elnézést tanár úr! - szólt Felix. 
- Mi az, Mr. Lee? - kérdezett vissza a tanár, kíváncsiskodó arckifejezéssel. 
- Minhonak szüksége lenne pár percre, kimehetnék vele a levegőre? - tette fel az életmentő kérdést Felix, vissza - vissza pillantgatva rám. 
A tanár kissé elhúzta a száját, majd így szólt;
- 10 perc, semmi több. Utána maga, és Mr. Lee is jöjjön vissza, ha megoldható. - hozta meg a döntést, árnyalatnyilag bunkón nézve rám, majd ismét magyarázni kezdte az anyagot. 
Felix kirángatott a tanteremből, ki az épületből és leültetett az egyik padra. Először szigorúan nézett rám, de mikor meglátta a szememben a könnyeket, magához húzott és megölelt. Ahogy megéreztem az érintését, a karjai körém fonódtak, nem tudtam tovább tartani magam. Fejemet a nyakába fúrva csendesen elsírtam magam. Nem szólt egy szót sem, tudta, hogy erre most szükségem van. Egy pár percig így maradtunk, majd engdett a szorításán és lassacskán levette a karjait rólam. 
- Neharagudj Lix, nem tudom mi ütött belém. - Mondtam, a fejemet lehajtva ahogy a könnyek ebben a pillanatban is szaladtak le az arcomon. 
- Tudod hyung, már nagyon rég ki kellett volna sírnod magad. Jót tesz néha. Emlékszel mikor együtt voltam azzal a lánnyal gimiben? Várj, hogy is hívták? Jieun? Asszem Jieun volt. Egy kis pia meg egy kiadós sírás sokat segített. - válaszolta Felix, bár a hangja kissé úgy csengett, mintha félvárról venné azt az egészet. 
- Felix, neked életedben nem volt még tartós kapcsolatod. Jieun is csak az egyik egyéjszakás kalandodból származik. - mosolyogtam el magam ezen egy kissé. 
- És tényleg. Jobban ismered a magánéletemet, mint én magam. - látszott az arcán, hogy őszintén csodálkozik. - De nézd csak? Mosolyogtál ! Minho, hetek óta először mosolyogtál. Ez már haladás, büszke vagyok rád. 
- Ne legyél rám az. - hangom kissé bűnbánó volt. 
- Ezt meg hogy érted? 
- Olyat csináltam, amit eddig álmaimban sem mertem volna. - néztem ismét magam elé. 
Felix először nem tudta mit kellene mondania. Kicsit ijedtnek látszott. - Hyung.. Mit csináltál.? - hangja megremegett. Tudta, érezte hogy valami nagyon nem jó dolgot akarok mondani. 
Vettem egy mély levegőt, majd mélyen a szemébe néztem mintha telepatikus módon akarnám azt mondani, hogy sajnálom. Egy pillanatra elnéztem a távolba, majd erőtvéve magamon, felhúztam a pulcsim ujját. Az a látvány, ami fogadta Felixet, szó szerint sokkolta...