36.rész

                                    

                                          

Nehéz életben tartanom a kis fényt, ami a reményemet jelképezi. Minden alkalommal, mikor egy kicsit is felszítanám a tüzet, jön az a bizonyos gondolat és romba dönti a rengeteg próbálkozásomat. Bármennyire is bízom Hyunjin szavában, hiszen eddig nem bizonyította ellenkezőjét, eszembe jut az az idegen srác, aki egész éjjel kísértett. Szegény ember biztos csuklott eleget amennyit zsörtölődtem miatta, de legalább annyit elért vele, hogy ne a bánat mély tengerében járjak, hanem helyette a düh lángja lobogjon bennem. Legszívesebben szemtől szembe megmondanám neki, hogy miért nem csinálhatja azt, amit éppen tesz, de ezt sajnos nem tehetem meg egy szülő miatt, aki túlságosan is a mi életünkkel foglalkozott a saját kis zsarnok fia helyett. Az egészben a legrosszabb, hogy még csak a tanáromnak sem beszélhetek erről, hiszen még én hoztam fel, hogy nem zavarhatná az, ha másokkal találkoznék. Talán azt kéne, mert lassan becsavarodom ezekbe az érzelmi viharokba. Sietősen nyitom ki az ajtót a barátaimnak, most már nagy bennem a versenyszellem, kifejezetten keresem azokat az alkalmakat, amiben el tudom felejteni azt a kettőt. 
-Neked túlságosan is sok az energiád. - pislog nagyokat Minho a lendületemen. - Már megint mi történt? 
-Ha ezt előre tudom, nem is engedlek a közelébe. - engedi be saját magát Chan. - Tuti mondott valamit. Mit mondott? Csinált valamit? Jézusom, azt ne mondd, hogy lekapott. Legalább az igazgató szeme láttára? Akkor lenne értelme. 
-Nem. - rázom a fejemet, szabályosan érzem, hogy megint kezdek ideges lenni. Azt hiszem a szomorkodás után az idegeskedés lesz a szokásom. - Pár nap alatt túl lehet valakin lépni? Mármint, már mondták, hogy nem, de ti kegyetlenül őszinték vagytok és járni sem akartatok velem. Szóval...válasz?
Nem nyugtat meg a habozásuk és az sem, ahogy látom, hogy komolyan elgondolkodnak. Fenébe azzal, hogy mindenki megnyugtatni akar ezzel a dologgal kapcsolatban, már tényleg csak arra várom, hogy valaki kimondja az igazat ezzel kapcsolatban. Nem akarom, hogy folyton ezen járjon a fejem és azzal nyugtassam magam, hogy senki nem tud elfelejteni egy pár hetes kapcsolatot néhány nap alatt. Bárcsak valaki kimondaná azt, amit gondolok, akkor tudná, hogy igaz és újabb néhány napot töltenék rengeteg sírással és utána mindent megtennék a felejtésért és nem kapaszkodnék ennyire egy gyermeki álomképbe. 
-Nem hiszem. - ül le Minho a nappaliba. - Vagyis... Ha csak kavartatok, nyilván igen. Jön majd a másik, de ti jártatok is, szóval komolyabban gondolta, mint néhány alkalom. És még most sem néz úgy ki, mint aki dobni akart téged, a látni lehetne a gondolatait mikor rád néz szerintem betiltanák. - fintorog. - Miért kérdezed? Azt ne mondd, hogy tényleg tovább lépett. 
-Nem tudom. Ott a zongora terembe még azt mondta, hogy meztelenül jobban nézek ki, mint ruhában, utána meg egy teljesen másik sráccal ment el. Ezt nem tudom hova rakni, bármennyire is próbálkozom. Mármint van elképzelésem, de abba nem akarok bele törődni, mert olyanokat mondd, hogy vár rám. 
-Mi van? - ráncolja homlokát Chan. - Az előbb túl sok információt adtál át nekünk, nem akartuk tudni, hogy már járt ott, ahova a nap se süt. De, ha már meg..szeretgetett, csak nem hagy ott az első akadálynál. Nem is mondtad nekünk, hogy...tudod. Mármint nem érdekel, de fáj, hogy egy ilyen fontos dolgot hagysz ki. 
-Félre érted. Attól még, hogy látott ruha nélkül nem jelenti azt, hogy lefeküdtem vele. - forgatom a szememet. - De ne mindig erről beszélj nekem, komolyan mondom Jiwoonnal jók lennétek együtt. Engem az érdekel, hogy...ennyire könnyen felejthető lennék? 
Minho egy hamis mosollyal az arcán néz rám, míg Chan szerintem még mindig ott van leragadva, hogy nem minden részletbe avatom bele a kapcsolatom terén. Feladok mindent, úgy ülök le barátom mellé, mint akit fejbe vágtak, talán nem is örülnék annyira az igazságnak, mert az jobban fájna a jelenlegi helyzetnél is.