32.rész

                                    

                                          

Mások úgy dolgozzák fel a szakítást, hogy társaságba mennek és meg sem látszik rajtuk, hogy épp egy nehéz időbe cseppentek bele, megint mások otthon maradnak és sírnak, ameddig el nem fáradnak benne és alszanak. Határozottan az utolsó csoportba tartozom. Nem szeretnék semmi bátorító szót sem, egy vidám zenét sem hallgatni, szomorú pillanathoz, bús dallam jár, még csak az kéne, hogy valaki megpróbáljon felvidítani. A szobám sötétjében, a takarómba burkolózva és egyedül akarok lenni, már amennyire egyedül tudok lenni a könnyáztatta zsepi halmok és a kavargó gondolataim közt. Visszagondolva elkerülhetetlen volt a szétválásunk, de bízom benne, hogy a búcsú nélküli szerelem még tartani fog, most azért egy kicsit örülök, hogy új tanárom lesz, nem hiszem, hogy a zongorára koncentrálnék, ha ott lenne mellettem az a személy, akitől minden áron elválasztottak. Fogalmam sincs, hogy miképp kéne ennek a feldolgozását elkezdenem, jelenleg csak arra van erőm, hogy tele sírjam a párnámat, míg a többiekre várok. Ebben az elhagyásban nem is az a legrosszabb, hogy már most annyira hiányzik, hogy fizikai fájdalmat érzek vagy az, hogy teljesen összetört az épp csak elkezdett közös darab, hanem az, hogy még csak választásunk sem lehetett ebben a döntésben. Úgy kéne túljutnom rajta, hogy ő jelenti a számomra tökéletes menekülést, pedig most nagyon szívesen elmenekülnék az illúzióba, mi hamis képekkel áltat; minden rendben lesz. Azt hittem, hogy már rég nincsenek könnyeim és csak síráshoz hasonló hangot tudok kiadni, de abban a pillanatban jelennek meg újra, ahogy belépnek a barátaim. A hátamra fordulok, hogy mind a ketten egy - egy oldalamon el tudjanak helyezkedni, most az egyszer nem bánom, hogy ez az ágy olyan kicsi, hogy alig férünk el rajta, mind a ketten a vállamra hajtják a fejüket és hálás vagyok azért, amiért csak csöndben ölelgetnek. 
-Szakítottunk. - gyűrögetem a zsepimet.
Felülnek, így én is követem a példájukat. Biztosan nagyon egyértelmű az, hogy mi miatt áztatom el a párnámat folyamatosan, de valahol el kell kezdeni. Minho visszateszi fejét a vállamra, miközben a gyűrűmet piszkálja, nem sokáig tartott ennek az ékszernek a jelentősége. 
-Emiatt hívott be az igazgató? 
-Igen. - válaszolok halkan. - Nyíltan közölte, hogy szakítanunk kell vagy engem is és őt is kicsap és ez nem igen lenne jó hatással Hyunjin további munkájára. Az egyik szülő hívta fel ránk a figyelmét, fogalmam sincs, hogy ki volt az, mert nem anyu volt, valószínűleg a gyerekét majd elviszi másik tanárhoz. - dörgölöm meg a szemem, ami már egészen fáj a sok sírás miatt. - Épp csak örülni tudtam annak, hogy anyu már kevésbé utálja őt, erre jön az igazgató, érthető, ha nem tűri, hogy egy diák és tanár járjanak, de azért reméltem, hogy nem ilyen gyorsan derül ki. 
-Oké. - szólal meg Chan. - Kinyírjuk a ribit! - csapja össze kezeit. - De előtte annyi sütit tömünk beléd, ameddig el nem felejtesz sírni. - törli le a könnyeimet. - Mit szólnál ahhoz, hogy még egy órát itt leszünk, te sírsz, mi szidjuk a ribit, akinek rossz a házassága a férjével, utána meg elmennénk egy kalóriabombáért a közeli cukrászdába? Esetleg utána még egy filmet is nézünk. 
Visszavonom. Egyáltalán nem akarok egyedül lenni, pont erre a két bolondra van szükségem ahhoz, hogy egy kicsit kiszakadjak a problémámból. Újra elfekszünk az ágyon és a plafont bámuljuk néma csöndben, egyáltalán nincs sírás és senkinek a szidása sem, ez a csendes támogatás sokkal többet segít. Több, mint egy órája fekszünk az ágyamban és azt hallgatom, ahogy kitárgyalják melyik süti jobb a másiknál és miért, nem hittem volna, hogy egy ilyen témának sikerül elérnie azt, hogy ne a saját bánatomba temessem magamat. Kissé félek attól, hogy el kell hagynom a házat, biztos vagyok benne, hogy a sírástól piros a szemem és az arcom is fel van puffadva, akár egy vízi hullának, de ezek ketten szerencsére nem hagyják azt, hogy magzatpózba és vergődve emésszen fel a hiányérzet. A szüleim egy kicsit sem ellenkeznek azért, hogy iskola időben viszonylag későn menjünk ki a városba sütit tömni magunkba, bár nem kell attól félniük, hogy mindent feleszek, jelenleg az étvágyam is magamra hagyott.