28. A lebukás

                                    

                                          
Sziasztok! Itt van a beígért rész, remélem tetszeni fog nektek! Jó olvasást hozzá!❤ 

                          
Eren szemszög: 
                          
Reggelinél ülünk a többiekkel amikor az utolsó aki hiányzott a társaságunkból, megérkezett. 
                          
-Jó reggelt Haruuu! 
                          
-Nektek is srácok. És Kristen..nem kell ordítani! 
                          
-Boldognak látszól.-Mondta Mikasa. 
                          
-Mert tegnap nem haltam meg, és ennek örülök. 
                          
-Igen, én is örülök hogy  túléltük.-Mosolygott szőke barátunk. 
                          
Ahogy ettünk és beszélgettünk, ő csak úgy ragyogott az aranyos kuncogásaitól, meglapuló mosolyától. Szemei is csak úgy csillogtak a jókedvtől. Furcsa volt ez a Haru. 
                          
-Kadétok!-Szólalt fel Erwin parancsnok.-Ma edzést tartunk! A megjelenés elől kivétel Eren Jaeger és Haru Shiro!-Csodálkozva néztem. „Azt gondoltam hogy Haru nem vesz részt benne a keze miatt, de én miért nem?"  
                          
Ezen gondolkodva valahogy el vándorolt a tekintetem, aminek következménye az lett hogy Levi kapitánnyal néztem farkas szemet, de ezt ő törte meg azzal, hogy látványosan összeszűkítette  szempárjait, mint ha megakarna fenyegetni. „De miért?"  Azonban nem ez volt a fontos kérdés ami a fejemben ismétlődött, hanem az hogy remélem tényleg jól mértem fel a helyzetet és nem lópofának lesz igaza. „Ugye tényleg nincs köze Haru-hoz?" 
                          
-Jó lesz így Eren? 
                          
-Hahh? -Kaptam oda nevemre a fejem, de akkor konstatáltam hogy az osztagvezető asszony is ott volt az asztalunknál. 
                          
-Arról volt szó, hogy mi a többiektől messzebb megyünk és gyakorlod a titánná  alakulást, én pedig ott leszek és segítek amiben tudok. 
                          
-Persze.-Az előző gondolat menetem megszűnt és már csak egy valami folyt végig rajtam. „Haru-val tölthettek pár órát, minden külső  zavaró tényező nélkül." 
                          
Amikor elvégeztünk minden dolgunk, csak vizet vittünk magunkkal és pár szelet kenyeret, majd a kis patakhoz mentünk. 
                          
-Rendben, nos akkor Eren! Próbáld felidézni hogy milyen volt az első átváltozásod.-Bólintottam, majd behunytam a szemeimet, s csak arra emlékeztem hogy megmentem Armin-t, de több nem ugrik be. Aztán az is beugrik, amikor a Trost vissza foglalásánál is sikerült átváltoznom, de ott egy ideig elvesztettem önmagam. Hüvelykujjamba haraptam, majd éreztem ahogy az arcomhoz ragad pár ín, de nem sikerült. Egy bűzölgő csontvázig jutottam el. A rostokból amik körbe fogtak, kitörtem. 
                          
-Eren! -Szólított meg Haru.-Most még nem kell kapkodnod. Most, ma, még nincs tétje. Van időd gyakorolni hogy minél gyorsabban fel vedd a titánod. Megfogod  tudni csinálni, meg kell csinálnod. Az emberekért, azért hogy végre kimehessünk a falun kívülre, hogy ne kelljen több embert a halálba küldeni...a barátaidért. Tudom hogy nem hagysz minket cserben. Már 5. éve hogy egymás mellett vagyunk, s mi lettünk egymásnak a család, az otthon, a biztonság. Mindig egymás mellett fogunk állni.-A szavai megleptek, de nagyon lágy, kedves, gondoskodó és feltüzelő volt.  Ezután újra próbálkoztam, és újra és újra és újra. Tartottunk közben  kis pihenőket, de mire észbe kaptunk a nap kezdett lemenni. 
                          
-Tudom már!-Kiáltott fel Hanji-san.-Akkor amikor átváltoztál a barátaid életét akartad megmenteni. Nos...ha nem fogsz tudni átváltozni akkor, incs búcsút Haru-nak! -A torkához emelte pengéjét. 
                          
-Úgy sem teszi meg! - Hiába mondtam ezt olyan magabiztosan ahogy tudtam, a hangom megremegett. 
                          
-Tudod hogy a kutatásért bármit megtennék, ha segít az előre lépésben. Egy ember,  több száz másikért, nem nagy ár!-Halványan megvágta Haru torkát, amiből picit kiserkent a vére. Mérges voltam, de nagyon. Most Hanji-san túlságosan túllépte a határokat. Olyan határozottan és erősen haraptam bele a kezembe ahogy csak tudtam. A szalagok ismét körém fonódtak, de most nem egy csontvázban voltam, hanem a titánomba.