01. Tehetség

                                    

                                          
A harmadik csésze kávéját rendelte meg a lakásához legközelebbi, igencsak lepukkant kávézóban. Az első kettő régen kihűlt, mire eszébe jutott belekortyolni. A csendes közeg és a kávé jellegzetes illata valamelyest megnyugtatta sajgó lelkét. Ám nem érte be az illattal, inni is akarta, mert a gyanúsan alacsony ár ellenére meglepően kellemes ízvilággal bírt valamennyi ital. Átfutott az agyán a gondolat, hová menne, ha váratlanul bezárna a hely, és ettől egy röpke pillanatra elszomorodott.
                          
Szerette itt múlatni az idejét, holott nem önszántából tért be heti háromszor.
                          
Járj el otthonról, építsd be a rutinodba, lépj ki a komfortzónádból, értékeld az apró dolgokat, lásd meg a szépet, öleld magadhoz a múltat és fogadd el azt. Fel-felhangzottak benne a sokat hallott frázisok, és már nagyon unta mindet. Másnaponként eljött ebbe az egérlyukba. Többre nem volt hajlandó, bárki kérte.
                          
Alig egy perc alatt felhörpintette a forró kávét – meg is égette a nyelvét –, aztán ismét minden figyelmét a vázlatfüzetének szentelte. Két grafitceruza és egy radír, ez volt minden kelléke. Két magas, erős fiút vázolt a középpontba, akik egy különösen alacsony, törékeny fiúcskát nyomtak éppen nyakig a Füvészkert sekély tavába. Csupa szürkeség volt a rajz, mégis élénken látta a fiúcska búzaszőke haját és hatalmas, dacoskék szemét. A háttérben elnagyolt vonalakkal jelent meg egy csapat gyerek; arcukon kárörvendő mosoly ült. Közvetlenül a tó mellé, a partra állította egyiküket. Széles terpeszben állt, kezével térdén támaszkodott, és nagyokat kacagott. Fejével a csuromvizes fiú felé integetett.
                          
Az alakok lassan életre keltek keze nyomán a hófehér papíron, ő pedig már nem pusztán egy fekete-fehér rajzot látott. Gyerekkorának egyik legszégyenletesebb emléke elevenedett meg előtte: a Pásztor testvérek, amint a gyönge, beteg Nemecseket a jéghideg vízbe kényszerítik, a háttérben Áts Feri és a többi vörösinges fiú, ő maga pedig ott áll a parton, közvetlenül a szőkével szemben, és csak nevet, nevet, nevet...
                          
Bárcsak Nemecsek is nevethetne még. Mit meg nem adna, ha visszahozhatná őt a halálból, ahová küldte! Ha annak idején nem fordít hátat a barátainak, azok a kék szemek máig ragyognának a boldogságtól, a mindennapok örömétől.
                          
De már nincs visszaút, Nemecsek meghalt – megölte őt –, a föld alatt, gyerekméretű koporsóban alussza örök álmát, immár hatodik éve. Gyilkossá lett, mégis szabad, mégis él. Nem tudta, miért.
                          
A kész rajzot a csinos terítő borította asztalra csúsztatta. Látni és hallani vélte, amint Nemecsek víztől csöpögve, cuppogó léptekkel távolodik a hídon át. A nevetés elhalt, mintha elvágták volna. 
                          
– Öleld magadhoz a múltat... Meg a nagy szart! – suttogta maga elé.
                          
Az ő múltja maga Nemecsek. Őt megölelni már soha nem tudja, ahogyan bocsánatot sem tud kérni tőle. Hibázott, nagyot, és bár védekezhetne azzal, hogy gyerek volt még, ez nem mentség. Erre nincs bocsánat.
                          
Ökölbe szorult a keze; a grafitceruza hangos reccsenéssel tört ketté a markában. A szilánkosra repedt darabokat hirtelen csapta le maga elé az asztalra. Magán érezte többek tekintetét, de nem törődött vele. Megszokta már. A mindennapok része volt, mint a kávék, amelyeket hagyott kihűlni.
                          
Lapozott egyet a füzetében, majd felvette a másik, még ép grafitot és új rajzba kezdett. Gyerekalakok öltöttek testet a farakások tetején – az egyiken zászló lobogott –; ott volt Csónakos, egykori padtársa, akivel igazi csapatmunkát végeztek minden egyes dolgozatnál. Felskiccelte Kolnay és Barabás folyton veszekedő párosát, az elegáns Cselét, a szótlan Richtert, Weiszt, aki minden apróságon elsírta magát, a mindig fontoskodó Lesziket... és Nemecseket. Szőkén, alacsonyan, vidáman. Mellé Bokát, az oly' komoly és szelíd Bokát, aki fekete szemével annyira gyengéden nézett Nemecsekre, hogy saját szíve rendszerint belesajdult. Őrá sohasem nézett így, pedig valamennyi tettével Boka figyelmét akarta magára vonni. Ám Boka egyedül Nemecseket látta. Szőkén, alacsonyan, bátran. És akkor megjelent egy finom mosoly a szája szegletében, mert Nemecsek közelében akaratlanul is kicsit lehullott az álarca.