Adalbert Kiefenhauser
szerző: Somlyó Zoltán
Öt év előtt, nyáron, egy furcsa délután,
egy berlini nagy ucca lármás zeg-zugán
hatalmas autó állt, benn borjú, puska, kard
és egyenest, feszes lábbal feléje tart
Adalbert Kiefenhauser.
Az autóban már készen várta minden őt,
a Waffenrock, mely szőke termetére nőtt;
csizma, sarkantyu, mert lovas volt ő, huszár;
felöltözik és hetyke térddel lóra száll
Adalbert Kiefenhauser.
Már akkor milljók vedlették le bőrüket,
és milljó láb a vérmoraj felé üget.
Hatalmas nép a német nép s hős katona! –
és ő is e szent tény jelében ment oda:
Adalbert Kiefenhauser.
Le sem írom, milyen rettentő volt a láz.
Mint vérszívó kígyók, milljó kar hadonász.
És napok, hetek, hónapok így múlnak el,
s a többivel hős harci nótát énekel
Adalbert Kiefenhauser.
Ő otthonában szerény hivatalnok volt,
szűk rubrikák között kenyérért robotolt:
a fene tudja, hogy mi üthetett belé,
oly bátran rohant ő a franciák elé,
Adalbert Kiefenhauser.
Verdunnél olyan úr volt, mint még sohasem!
S mivel sebet nem kapott ő s a lova sem,
a gall asszonyi húsnak kéjjel nekiment:
majd megmutatja néktek, asszonyregiment,
Adalbert Kiefenhauser!
De Verdun nem volt más, csak puszta állomás!
A németet kilökte francia nyomás.
S a harci sors új célok felé rendelé,
új fegyverek s új asszonyok felé
Adalbert Kiefenhausert.
Már ekkor három hosszú esztendő letelt.
Most már csak borús, rekedt hangon énekelt.
Már álmaiban látta néha a halált –
de, hogyha jött a császár, most is szalutált
Adalbert Kiefenhauser.
A császár láttán könnybe is szökött szeme.
Katona volt, császára volt az istene.
Érette meghalt volna biztosan vakon, –
s egy nap láb nélkül hozta vissza egy vagon –
Adalbert Kiefenhausert...
Műlábat adtak néki, azt, az istenét!
Élvezni kezdte most az élet friss tejét,
most látta csak a háborúnak démonát
és gondolkodott sok-sok kínos éjjen át
Adalbert Kiefenhauser...
Egy délben ottkint járt az uccán téveteg,
épp arra hajt a császár; a nép rengeteg,
a düh szivéből ványadt karjaiba dűl
s a műláb ívben a császár felé repül…
Adalbert Kiefenhauser!!
Izmos karok börtönbe lökték zordonan.
A császár szent s aki megbántja: vége van!
Másnap ítélet… vésztörvényszék… a halál!…
És börtönében egylábon, remegve vár
Adalbert Kiefenhauser...
S még aznap lőn: hogy vörös fény ment szerteszét.
A nép fölébredt, cselekedett, nem beszélt.
S a császár bizony szaladt, ahogy lehetett.
És a börtönből bicegve kimehetett
Adalbert Kiefenhauser...