Tiszahegyes

Tiszahegyes (Иђош / Iđoš)
A görögkeleti templom
Közigazgatás
Ország	Szerbia
Tartomány	Vajdaság
Körzet	Észak-bánsági
Község	Nagykikinda
Rang	falu
Polgármester	Milan Miladinov
Irányítószám	23323
Körzethívószám	381 230
Népesség
Teljes népesség	1822 fő (2011) /-
Népsűrűség	33 fő/km²
Földrajzi adatok
Tszf. magasság	83 m
Terület	66,3 km²
Időzóna	CET, UTC 1
Elhelyezkedése
é. sz. 45° 49′ 45″, k. h. 20° 18′ 45″45.829166666667, 20.3125
A Wikimédia Commons tartalmaz Tiszahegyes témájú médiaállományokat.

Tiszahegyes/Hegyes/Igyos (szerbül Иђош / Iđoš) település a Szerb Köztársaság Vajdaság Autonóm Tartományának Észak-bánsági körzetében, Nagykikinda községi részében.

Fekvése

Nagykikinda városától nyugatra, a város és Szaján közt található település. (Nagykikinda városától 13,4; Szajántól 3,9; Temesvártól 91,9 km-re fekszik.)

Története

Tiszahegyes

A település egykor a mai Tiszahegyestől keletre – a Gradisty nevű helyen – volt, és Hegyesegyháznak nevezték.

A faluról 1339-ből, Károly Róbert király idejéből maradt fenn az első írásos adat. Ekkor a király parancsára a csanádi káptalan megújította a terület határait, és ismételten beiktatta arra régi birtokosát, Miklós fia Bálintot.

A 15. század közepén már a berekszói Hagymási család volt a birtokos, majd 1458-ban Hunyadi Mátyás horogszegi Szilágyi Mihálynak, nagybátyjának, adományozta a falut. Szilágyi halála után (1460) Kinizsi Pál, 1478-től temesi főispán királyi adományba kapta a földeket, aki a településen kastélyt is építtetett. 1489-ben Kinizsi eladta a kastélyt és a falut, valamint a hozzá tartozó Hollós-pusztát Haraszthi Ferencnek és feleségének.

A Mohácsi csata után, 1529-ben Bali bég rablóhadjárata alatt a kastély elpusztult, a falut azonban a beregszói Hagymási család ismét megszerezte, és az az övék volt egészen 1561-ig, ekkor I. Ferdinánd – hűtlenség miatt – a Hagymásiak itteni birtokait Kerecsényi László gyulai kapitánynak adományozta.

Hegyesegyház a 17. század közepén is lakott hely maradt, 1647-ben Erdélyi István balassagyarmati kapitány birtoka volt.

A török hódoltság alatt a falu végig Hegyesegyház közelében volt, és Idiosnak is nevezték. Lakosai ekkor délről, a török elől északabbra menekülő szerbek voltak. Ám a török hódoltság alatt még kevés szerb lakott a Bánátban.

1660-as évek nagy tatárdúlása alkalmával, a felégetett Szaján lakosait fogadta be a szerbek lakta falu.

Tiszahegyes egy régi térképen

A szerb lakosság a törökök kiűzése után (Pozsareváci béke, 1718. július 21.) is a településen maradt.

1717-ben a települést, 30 házzal, besorolták a nagybecskereki kerületbe. Ám a folyton zaklatott lakosok 1720-ban elhagyták a falut, és a temesvári igazgatóság nehezen tudta őket ismét összeszedni, s a faluba visszatelepíteni.

1738 őszén a lakosság között pestis pusztított, és a környéken portyázó rablók is veszélyeztették életüket. Ezért 1739-ben, a falu védelmére, a Ghillányi János (1686–1752) ezredes, lovassági tábornok huszárezredének egy osztagát helyezték ide.

1751-ben a falut a marosi szerb katonai határőrvidék katonasága részére letelepülési helynek jelölték.

1781-ben „szabad föld- és kopár területek” közé sorolva eladásra kínált királyi (állami) tulajdonú területként tartották nyilván a falu földjét.

1798-ban a Bars vármegyei Tajnay családból Tajnay Antal és János testvérek – Szajánnal együtt – megvásárolták a község földterületét. Már mint földbirtokosok, Szeged környékéről telepeseket hoztak a vidékre (1805/1806). Rövid időn belül virágzó gazdaságot teremtettek birtokukon. A 18. század végétől, a nyugatabbra húzódott falut már Tiszahegyesnek nevezték.

„Hegyes, rácz falu, Torontál vmegyében, ut. p. Kikindához nyugotra 1 1/2 órányira: 108 kath., 2863 n. e. óhitü lak., óh. anyatemplommal. 133 6/8 egész jobbágytelekkel. Határa igen termékeny; legelője, rétje szerfeletti bőséggel. Van itt az uraságnak nagy fontosságu gazdasága, szép épületjei, híres ménese, gulyája s a t. Az itt készitetni szokott sajt jóságáról nevezetes. F. u. Tajnay János.”

1838-ban a Tajnay család tagjának, ifj. tajnai és tiszahegyesi Tajnay János Bars vármegye és Csongrád vármegye főispánjának birtoka országosan ismert volt, ám az ifj. Tajnay halála után (1840) – a szajáni birtokkal együtt – örökösödéssel a felvidéki Révay család tulajdona lett a falu is.

„Hegyes. Rátz, és oláh falu Torontal Várm. földes Ura Tajnai Uraság, lakosai ó hitűek, fekszik Nagy Kikindához, és Padéhoz is közel, határja 4 nyomásra van osztva, földgye jó, legelője ejég, sok marhákat tartanak lakosai, erdejek nints, de nádgyok, és gyékénnyek elég van, szőlejek is van, piatzok Török Becsén.”

1838 – Szajánból magyarok telepedtek a faluba.

1849 januárjában a (szerb többségű) falu befogadta a harcokban elpusztult Szaján magyar lakosainak egy részét, és ők ott éltek addig, amíg az újjáépült falujukba vissza nem térhettek.

A 19. század második felében

„A szajániak térben és emberi kapcsolatokban legközelebb a tiszahegyesiekhez álltak... A szegényparaszt legények Tiszahegyesre mentek béresnek… Parasztgazdaságokban nyáron a részesaratás és -cséplés, május elejétől betakarításig a kapálási napszám, kukoricatörés adott munkaalkalmat... [Tiszahegyesen] jobb földek vannak, mint Szaján határában, ezért sokan a hegyesi szerb gazdáktól béreltek kukoricának való földet. Oda jártak piacra és a malomba őrletni. A tiszahegyesi lányok, fiatalasszonyok viszont a szajáni kamillaszárítóban vállaltak munkát. Szaján magyar és Tiszahegyes szerb lakói ismerték egymást, tisztelték a másik szokásait és bizonyos mértékig egymásra voltak utalva. Az utóbbi évtizedekben a törekvő szajániak sok földet vásároltak Tiszahegyes határában azoktól a szerb családoktól, amelyek már nem a földművelésre alapozzák megélhetésüket.”

A község a trianoni békeszerződés (1920. június 4.) előtt a magyarországi Torontál vármegye Nagykikindai járásához tartozott.

1920. június 4. és 1941. április 17. között a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, majd a Jugoszláv Királyság községe.

„II. Rész – Magyarország határai
27. Cikk. Magyarország határai következőképen állapíttatnak meg (lásd a csatolt térképet):...
2. A Szerb-Horvát-Szlovén-Állammal:...”

1941. április 17-től 1944 végéig – a náci német csapatoknak az országrészből történő kiűzéséig – formálisan a fasiszta szerb bábállam részeként, a németek által megszállt nyugat-bánáti terület települése.

Az újjászerveződő és a megalakult Jugoszlávia (Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság illetve Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság) Szerbia Szocialista Népköztársasága/Szövetségi Köztársasága Vajdaság Autonóm Tartomány települése. (1945/46 –1992)

Halászmorotva

A Tiszahegyeshez tartozó Morotva-puszta helyén a középkorban a Morotva nevű falu feküdt. A település neve – az apátság ősi birtokaként – olvasható II. András 1211-es, a tihanyi apátságot birtokaiban (Bodrog és Csanád vármegye) megerősítő oklevélében is. Az oklevél szerint a faluban az apátság halászai laktak.

A Morotva falu szomszédságában fekvő Halászfalu eredetileg a Csanád nemzetség birtokai közé tartozott. Később, a Csanád nemzetség egyik tagja a tihanyi apátságtól megszerezte Morotva falut és összekapcsolta Halászfaluval, 1285-ben a település neve már Halászmorotva volt. 1321-ben Károly Róbert a kun származású Kór nemzetségbeli Kondam ispánnak adományozta, s annak György nevű fia kérelmére I. Lajos 1350-ben minden országos bíróság hatásköre alól kivette a falut. A Csanád nemzetségbeli Telegdyek később visszaszerezték itteni birtokukat, és arra Telegdy István új adománylevelet kapott.

A falu a török hódoltság alatt elpusztult. A 17. században, egy időre szerb pásztorok telepedtek le itt, de a település még 1717-ben is csak hat házból állt, lakosai lassanként elszéledtek. 1723-ban pusztaként említették a falut. – Morotva nevű lakott település közel volt ahhoz a helyhez ahol az Aranka (Harangod) a Morotva tóba ömlik/ömlött. A 19. század elejéig létező falunak jelentős számú magyar lakosa lehetett. Az 1832 körül szétvert Morotva magyar lakói elsősorban Padéba (Magyarpadé) költöztek. – Torontál vármegye 1800-as, illetve 1912-es térképén Padé és Bocsár (település) között, Tiszahegyestől délnyugatra jelölik Morotva, illetve Morotva-puszta települést. Sem Fényes Elek geográfiai szótára, sem Vályi András ország-leírása nem említi meg a települést. A 19. század közepén Kálmány Lajos gyűjtésében jelentős számú magyar népköltészeti alkotást tudott lejegyezni Morotváról.

Solt, Füzesfalu, Vámoshalom

A középkorban Solt, Füzesfalu és Vámoshalom települések ugyancsak Morotva-puszta határában, Halászmorotva falu közelében voltak.

Solt falu is a Csanád nemzetség ősi birtokának ismert. Ám 1447-ben már Dánfi László birtoka volt, aki Nagymihályi Lászlónak zálogba adta azt, majd a birtokrészt Muronyi Kónya Demeter szerezte meg. 1479-ben Muronyi Kónya Demeter özvegye a budai káptalannak adományozta a települést. – A török hódoltság alatt a falu magyar lakosai helyébe szerbek telepedtek, akik a falu nevét Szutára változtatták. – 1647-ben, és 1700-ban még lakott helyként említették, de többé nem szerepelt az oklevelekben.

Füzesfalut 1561-ben I. Ferdinánd király Kerecsényi Lászlónak adományozta.

Vámhalom falu az 1405–1442. években Becse várával kapcsolatban fordult elő. 1462-ben Temes vármegye, de inkább a régi Torontál vármegye települése volt.

Népesség

Demográfiai változások

Demográfiai változások

1948	1953	1961	1971	1981	1991	2002	2011
3034	3064	2857	2540	2338	2263	2174	1822

Etnikai összetétel

Nemzetiség	Szám	%
Szerbek	1916	88,13
Magyarok	61	2,80
Jugoszlávok	55	2,52
Cigányok	34	1,56
Montenegróiak	15	0,68
Macedónok	9	0,41
Románok	8	0,36
Horvátok	5	0,22
Albánok	2	0,09
Muzulmánok	1	0,04
Egyéb/Ismeretlen

Nevezetességek

• Görögkeleti (ortodox) temploma – 1787-ben épült

Források

• Bálint Sándor: A szögedi nemzet. – A szegedi nagytáj népélete. Első rész – A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve – Szeged, 1974–1975/2 – ISBN 963-01-1005-9 – Hozzáférés ideje: 2010. október 24. 23:20
• Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai. – Torontál vármegye. – Országos Monográfia Társaság, Budapest, [1912] – reprint: Magyarország vármegyéi és városai – 1896–1914 között Budapesten, az Országos Monografia Társaság kiadásában megjelent sorozat kötetei – ISBN 963-02-5783-1
• Erdélyi László: A Tihanyi Apátság története I. – Első korszak. Az apátság önállósága. 1055–1701. – Stephaneum, Budapest, 1908 – 5. fejezet, Az apátság és Tihanyvár birtokai. – A Pannonhalmi Szent-Benedek-Rend története I–XII. sorozat – Stephaneum, Budapest, 1902–1912
• Kálmány Lajos: Szeged népe – I–III. kötet – Arad, 1881–1882; Szeged, 1891 – 1. köt. Ős Szeged népköltése; 2. köt. Temesköz népköltése; 3. köt. Szeged vidéke népköltése – Hozzáférés ideje: 2010. október 27. 17:30
• Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézet – Magyar Tudományos Akadémia – Hozzáférés ideje: 2010. október 21. 15:00
• 1000 év törvényei – Magyarország törvényei – Corpus Juris Hungarici – Hozzáférés ideje: 2010. október 25. 14:00
• Fényes Elek: Magyarország geográfiai szótára – Pest, 1851, reprint: Budapest, 1984 – ISBN 9630227002 – Hozzáférés ideje: 2010. október 21. 15:00
• Gyárfás István: A jász-kúnok története – 1–4. kötet – Kecskemét 1870–1875 – 2. kötet – A kúnok Magyarországon az Árpád-házi királyok alatt – 4. fejezet, 101–104. o. – Hozzáférés ideje: 2010. október 21. 22:30
• Magyar néprajzi lexikon – főszerk. Ortutay Gyula – I–V. kötet – Akadémiai Kiadó, Budapest, 1977–1982 – ISBN 963-05-1285-8 – Hozzáférés ideje: 2010. október 25. 22:20
• Táj és népi kultúra 4. – Szajáni gyűjtés. – Szerk.: Juhász Antal – Szeged, Szegedi Tudományegyetem Néprajzi Tanszék, 2003. – ISBN 963-482-607-5 – Hozzáférés ideje: 2010. október 24. 23:20
• Vályi András: Magyar Országnak leírása – [Buda], 1796–1799; hasonmás-kiadás: Méry Ratio, Somorja, 2003 – Hozzáférés ideje: 2010. október 21. 15:00