III. Edvárd (dráma)

A III. Edvárd (eredeti címén: „Edward III”, vagy „The Raigne of King Edward the Third”) egy 1596-ban névtelenül kiadott angol reneszánsz királydráma. Csak a kilencvenes évek vége óta tulajdonítják William Shakespeare művének, mivel első megjelenése óta vitatott a szerző kiléte.

A dráma tárgya a Százéves háború kirobbanása, melyet III. Edvárd angol király, a dráma főszereplője indított Franciaországgal szemben.

A darabot 1914-ben, Vértesy Jenő fordításában adták ki először magyarul^[1].

Személyek

(Vértesy fordítása szerint)

III. Edvárd, Anglia királya
Edvárd walesi herceg, fia
Warwick gróf
Derby gróf
Salisbury gróf
Lord Audley
Lord Percy
Lodowick, Edvárd meghittje
Sir William Mountague
Sir John Copland
Két esquire és négy hirdető, angolok
Róbert, Artois grófja
Montfort gróf
Gobin de Grey
János, Franciaország királya
Károly és Fülöp, fiai
Lothringen (helyesen: Lotharingia) hercege
Villiers, francia úr
Csehország királya, János szövetségese
Lengyel kapitány, János szövetségese
Hat calais-i polgár
Francia kapitány és néhány szegény calais-i lakos
Másik kapitány, hajós
Három francia hírmondó
Dávid, Skócia királya
Douglas gróf és két hírmondó, skótok
Philippa királyné, Edvárd király felesége
Salisbury grófné
Francia asszony és két gyermek
Urak és más kíséret, hírmondók, tisztek, katonák, stb.

Cselekmény

Első felvonás

A színdarab a Százéves háború alapkonfliktusával kezdődik: Artois grófja arról biztosítja Edvárdot, hogy ő, Edvárd a francia trón jogos örököse. Ekkor érkezik Lothringen [sic] hercege, arra utasítva Edvárdot, hogy a guyenne-i birtokai után tegyen hűbéri esküt az új királynak, II. Jánosnak. Edvárd azonban inkább háborút indít a francia trónért.

Sir Montague hírére Edvárd elhalasztja a franciaországi háborút, hogy felszabadítsa Salisbury gróf várát, Roxburgh-t, melyet a skót király, Dávid ostrom alá vett. Edvárd elűzi a franciákkal szövetséges skótokat, ám beleszeret a grófnéba.

Második felvonás

Lodowick segítségével Edvárd udvarolni kezd a grófnénak, aki nem fogadja szívesen a közeledést. Edvárd arra kötelezi a grófné apját, Warwick grófját, hogy járjon közben a nevében. Hogy elrettentse a királyt, a grófné azt hazudja, hogy hajlandó lenne titkon végezni a férjével, ha a király is így tesz a saját feleségével. Amikor azonban Edvárd nem tiltakozik, öngyilkossággal kezd fenyegetőzni, ha Edvárd nem hagy fel a közeledéssel. Edvárd beismeri szégyenét, és elindul, hogy megvívja a háborút Franciaországban.

Harmadik felvonás

Franciaországban Edvárd tárgyal Jánossal, mielőtt megütköznek. Edvárd fia, a walesi herceg szorult helyzetbe kerül a csatatéren, ám apja nem hajlandó segítséget nyújtani neki. A herceg azonban győztesen tér vissza.

Negyedik felvonás

Edvárd elküldi győztes fiát a francia király után Poitiers-ba. Maga a király addig ostrom alá veszi Calais-t. Lord Percy hírt hoz Angliából: John Copland elfogta Dávidot, a skótok királyát, és Edvárd színe elé kívánja hozni, Franciaországba. Calais lakosai önként átadják a várost az angol királynak, de Edvárd bosszút akar állni a város népén. Poitiers-ban a herceg hatalmas túlerővel kerül szembe, a franciák bíznak a biztos győzelemben.

Ötödik felvonás

Copland megérkezik a foglyul ejtett skót királlyal. Salisbury gróf a királyhoz siet, hogy értesítse őt: fia biztosan elveszti a csatát. Edvárd herceg azonban győzedelmeskedik, és a foglyul ejtett János apja táborába viszi. Edvárd kardélre hányatná Calais lakosságát, de Philippa királyné közbenjárására megenyhül.

A szerzőség kérdése

Máig nem ismert az eredeti szöveg pontos születési dátuma. A darab szövegében több utalás is megtalálható a spanyol Armada vereségére, amiből azt a következtetést lehet levonni, hogy valamikor 1588 és 1595 között született^[2].

A III. Edvárd először 1595-ben jelent meg Cuthbert Bury gondozásában. 1647-ben már William Shakespeare műveként jelentette meg Humphrey Moseley^[3]. Ezt követően több, mint háromszáz éven át volt vita tárgya a szerző kiléte.

A kétség legfőbb oka a mű első és második fele (az Angliában és Franciaországban történő események) közötti éles különbség volt. A Shakespeare-kutatók egy része úgy érezte, méltatlan lett volna Shakespeare-től egy ilyen kettős szerkezetű darab^[4].

A XX. század végére azonban egyre erősödött az a vélemény, mely szerint Shakespeare többségében, vagy egészében saját maga írta a darabot. A századfordulón már egyre több, algoritmusok segítségével elvégzett, kulcsszavas kísérlet bizonyította Shakespeare szerzőségét^[5]. Mára a tudományos közösség túlnyomó része a Shakespeare-kánon részeként, az utolsóként megírt királydrámaként tekint a III. Edvárdra^[6].

Témák

Önuralom

A történet érzékelhetően két szakaszra bontható: Edvárd észak-angliai látogatására és a franciaországi hadjáratra. Edvárd Roxburgh-ban úgy dönt, fontosabb neki, hogy elnyerje Salisbury gróf feleségének kegyét, mint a háború a franciákkal. Edvárd csak a grófné indulatos fellépésének hatására döbben rá, hogy döntésével szégyent hoz önmagára, mint uralkodóra. Abban a pillanatban azonban, hogy ura lesz érzelmeinek, alkalmassá válik arra, hogy megnyerje a háborút ^[7]^[8].

Edvárd hasonló helyzetbe kerül Calais falai alatt, amikor korábbi jószándéka ellenére bosszút akar állni a város lakóin. Ezúttal felesége, Philippa akadályozza meg abban, hogy súlyos csorbát ejtsen a becsületén és a lelkiismeretén.^[9]

A nő, mint az erkölcs őre

A történet mindkét fordulópontjában – az első felvonás végén és az ötödik felvonás végén – Edvárd csak a jelen lévő nő közbenjárására szembesül döntése erkölcsi felelősségével. Mind a két nőhöz szoros kapcsolat fűzi: Salisbury grófnéval házasságtörő viszonyt kíván létesíteni, Philippa királyné pedig a saját felesége. A darab rámutat, hogy Edvárd a két nő fellépése nélkül erkölcsileg megkérdőjelezhető, felelőtlen döntéseket hozott volna: Salisbury grófné rámutat arra, hogy még egy király sem állhat a házasság szentsége felett^[10].

Lovagi becsület

A darab során mind az angol, mind a francia hadsereg vezetői bizonyságát adják lovagi becsületüknek. A Franciaországért vívott harcot a szerző nem a jó és a rossz párviadalaként mutatja be, hanem két, erkölcsileg egyenrangú fél küzdelmeként: a küzdelem végkimenetelét ezáltal a követelés istenadta jogossága, nem pedig az egyes felek erkölcsi státusza határozza meg^[11].

Nevelés

A darab során Edvárd többször is tudatosan arról beszél, hogyan kívánja ezt a háborút felhasználni arra, hogy trónörököst neveljen fiából, a később Fekete Hercegként elhíresült Edvárdból. A herceg az első csata után kapja meg a lovagi címét is^[12].

Edvárdot az alattvalói kegyetlennek tartják, amiért nem hajlandó segítséget küldeni bajba jutott fiának. Edvárd tudatosan kemény kézzel neveli a fiát, akiről a közönség tudhatta, hogy sosem érte meg, hogy apja örökébe lépjen.

Források

A többi kortárs történelmi drámához hasonlóan a III. Edvárd cselekményének forrása is Raphael Holinshed Chronicles című műve lehetett^[13], amiben a Plantagenet-ház történetét is megírták. Maga a színdarab több ponton is eltér a történelmi eseményektől: több személy szerepét felcseréli, esetleg korábban vagy később élő személyekkel helyettesíti be őket, de a Százéves háború első éveinek eseményeit is közelebb hozza egymáshoz.

A magyar fordításról

A darab Magyarországon a Magyar Tudományos Akadémia Heinrich Gusztáv által szerkesztett, Ál-shakespeare-i drámák című sorozatának első köteteként, 1914-ben jelent meg, Vértesy Jenő fordításban. A fordítás előszavában Vértesy annak a véleménynek ad hangot, hogy bár nem bizonyítható Shakespeare szerzői volta, „a dráma nem méltatlan a legnagyobb költőhöz sem.”^[14]

Ezzel a véleményével nem volt egyedül: Bodrogi Lajos már 1912-ben rámutatott arra, hogy stílusában az összes apokrif közül ez a mű áll legközelebb Shakespeare kanonizált darabjaihoz^[15].

Jegyzetek

Irodalomjegyzék

↑ III. Edvárd: Ál-shakespearei drámák I. III. Edvárd ford. Vértesy Jenő. ed. Heinrich Gusztáv. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest. 1914.
↑ Bodrogi: Bodrogi Lajos. „Tizenkét ál-shakespeareinek mondott színmű” Magyar Shakespeare-Tár V. kötet ed. Ferenczi Zoltán. Kisfaludy-társaság Shakespeare-bizottsága, Budapest. 1912.
↑ Conlan: Conlan, J. P. „Shakespeare’s Edward III: A Consolation for English Recusants” Comparative Drama, Vol. 35, no. 2, Summer 2001, pp. 177–207
↑ Koskenniemi: Koskenniemi, Inna. „Themes and Imagery in Edward III” Neuphilologische Mitteilungen Vol. 65, No. 4 (1964), pp. 446–480
↑ Cambridge Companion: The Cambridge Companion to Shakespeare’s History Plays. Ed. Michael Hattaway. Cambridge University Press, 2002.
↑ Watt: Watt, Timothy Irish. „The authorship of The Raigne of Edward the Third” Shakespeare, Computers, and the Mystery of Authorship ed. Hugh Craig and Artur F. Kinney. Cambridge University Press. 2010.
↑ Wentersdorf: Wentersdorf, Karl P. „The Date of Edward III” Shakespeare Quarterly, Vol. 16, No. 2 (Spring, 1965) pp. 227–231

[III._Edvárd_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_--1] III. Edvárd

[2] Wentersdorf 228. oldal

[3] Watt 116-117

[Conlan\177-178._oldal_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_--4] Conlan\177-178. oldal

[Watt_-_-_-_-_-_-_-_-_-_-_--5] Watt

[6] Cambridge Companion 90. oldal

[7] Cambridge Companion 98-99. oldal

[8] Koskenniemi 449

[9] Cambridge Companion 98-99. oldal

[10] Cambridge Companion 98. oldal

[11] Cambridge Companion 99. oldal

[12] Koskenniemi 449

[13] Cambridge Companion 63. oldal

[14] III. Edvárd 5. oldal

[15] Bodrogi 81. oldal

[1]

[2]

[3]

[4]

[5]

[6]

[7]

[8]

[9]

[10]

[11]

[12]

[13]

[14]

[15]