Sath
A sath (arabul: شطح vagy شطحیة, tudományos átírással: šaṭḥ vagy šaṭḥiyya, tsz. šaṭaḥāt vagy šaṭḥiyyāt) főképp az iszlám misztikában használatos terminus, mely az eksztatikus állapotban tett kijelentéseket és cselekedeteket foglalja magába. Az S-T-H gyökből képzett szó, a mozgás, reszketés, mozgolódás jelentéseket hordozza, továbbá olyan árnyalata is van, hogy valami rázkódás vagy mozgolódás miatt kiborul, kiömlik.[1]
Használata
[szerkesztés]A sath kifejezés eddigi ismeretek szerint a legkorábbi írásos műben való használatára Abú Naszr asz-Szarrádzs (megh. 378/988) misztikus sejk Kitáb al-lumaʿ című könyvében került sor. Ebben a műben azt írja asz-Szarrádzs a sathról, hogy ez egy különösnek, furcsának ható kifejezésmód, amely a mindenen túlmutató eksztatikus állapotot jelenti.
Arra vonatkozóan nincs adat, hogy Mohamed prófétához köthetők-e ilyen kifejezések vagy cselekedetek, ugyanakkor bizonyos hadíszokban, például a hadísz al-kudszíban vagy a hadísz al-naváfilben vannak olyan kifejezések, amelyek a sath előfutáraként aposztrofálhatók. Ezekben a hadíszokban megjelenik az Istennel való lehetséges egyesülés, amely a szereteten keresztül valósul meg, és isteni indíttatású beszédekben és cselekedetekben nyilvánul meg.[1]
Ibn al-Hafíf (megh. 371/982) perzsa misztikus szerint a sath az, ami az eksztázison túlmegy, és a beszédben különösnek tűnik.[2]
Abú Jazíd al-Bisztámí (megh. 261/874 vagy 234/848-9), a szintén perzsa misztikusnak több ilyen eksztatikus állapotban tett kijelentést tulajdonítanak. Ezekben a kijelentésekben megfogalmazza a misztikus tapasztalást („Bizony, én vagyok Isten. Nincs más Isten, csak én”[3]), illetve megbotránkoztatónak ható cselekvéseket hajt végre (a kibla helyett önmaga felé fordulva imádkozik).[4] Ezeket a kijelentéseit és tetteit több műben is lejegyezték.
A 6/12. században a sath terminus megjelent nem misztikus kontextusban is az iszmáilita szövegekben, viszont ezekben is megőrizte a spirituális színezetét, utalva a misztikus tapasztalásra.[5]
Eksztatikus kijelentéseiről is ismert az iszlám misztika mártírja, al-Halládzs (megh. 309/922), akit megbotránkoztató sathjai következtében kivégeztek.[6]
Megítélése
[szerkesztés]Vegyes megítélésű, sem a misztikus, sem a nem misztikus gondolkodók között nincs egyetértés a sath megítélését illetően.
Misztikus gondolkodók szerint
[szerkesztés]A misztikus szerzők különbözőképp kezelik ezeket a kifejezéseket/tetteket. Vagy elragadtatott állapottal, őrültséggel, esetleg meggondolatlansággal magyarázzák, vagy olyan spirituális állapotokhoz tartozó kifejezésmódnak tartják, mely csak az arra érdemes számára érthető, vagy a legmélyebb isteni valóság megtapasztalásának a megnyilvánulása. Még a misztikusok között sincs konszenzus arra vonatkozóan, hogy hogyan értendők ezek a kijelentések vagy cselekedetek.[1]
Rúzbihán Baklí (megh. 606/1209) az eredetileg arab nyelven írt Mantik al-aszrárban (Manṭiq al-asrār), amelyet később perzsára fordított Sarh-i sathijját (Šarḥ-i šathiyyāt) címen, több mint 200 példát gyűjtött össze a sathra. Ezeket 45 különböző forrásból gyűjtötte össze, néhány példa közülük: Abú Jazíd al-Bisztámí, al-Hudzsvírí, al-Halládzs (utóbbinak egész Kitáb al-tavásín [Kitāb al-tawāsīn] című művét beleértve).[1] Azonban még Rúzbihán Baklí eksztatikus kijelentéseket tartalmazó művét is többféleképpen ítélték meg. Egy bizonyos Samsz al-Dín Szafí elhatárolódott a műben található kijelentésektől, majd, az anekdota szerint, Mohamed próféta megjelent álmában, és tudomására adta, hogy Isten egyik barátját bántotta szavaival. Ennek hatására személyesen kereste fel Rúzbihánt, hogy bocsánatot kérjen tőle.[7]
Ibn ʿArabí és tanítványai nem használtak sathot a misztikus tapasztalás kifejezésére, sőt, úgy tűnik, Ibn ʿArabí véleménye szerint a sath inkább öncélú, a túlzott eksztázis eredménye. Bár írásaiban nem lelhető fel sath, arra vonatkozóan nincs adat, hogy szóban tett-e ilyen kijelentéseket/cselekedeteket.[8] Nem minden esetben bírálja így a sathot, például Abú Jazíd al-Bisztámí esetében engedékenyebb hangnemben ítéli meg azt. Úgy hivatkozik al-Bisztámíra, hogy annyira szereti Istent, hogy eggyé vált vele, tehát ehhez köthetők az eksztatikus kijelentései, mivel nem magától mondja, hanem isteni akaratból.[9]
Nem misztikus gondolkodók szerint
[szerkesztés]Ibn Haldún, 8/14. századi arab történetíró véleménye szerint megbocsájtható tett, amelyet egy önmagából kikelt, eksztatikus állapotban lévő személy visz véghez. Azonban bizonyos esetekben büntetendő, ld. al-Halládzs. Ezzel szemben a 6/12. századi Ibn Tufajl szintén arab tudós negatívan ítéli meg az összes sathot.[1]
Jegyzetek
[szerkesztés]- ↑ a b c d e Carl Ernst: „Šaṭḥ” in. Encyclopaedia of Islam. New Edition, Vol. IX., eds.: C. E. Bosworth, E. van Donzel, W. P. Heinrichs, G. Lecomte. Leiden, Brill 1997.
- ↑ Carl Ernst.: Words of Ecstasy in Sufism. New York, 1985. p. 21. .
- ↑ Arthur John Arberry (trans.): Muslim Saints and Mystics. Episodes from the Tadhkirat al-auliyaʾ (Memorial of the Saints) by Farid al-Din Attar. Ames, 2015.
- ↑ Gerhard Böwering: „Basṭāmī, Bāyazīd”, in. Encyclopaedia Iranica, elektronikus kiadás, 1989 http://www.iranicaonline.org/articles/bestami-bastami-bayazid-abu-yazid-tayfur-b (Utolsó letöltés: 2020. 06. 24.)
- ↑ Carl Ernst.: Words of Ecstasy in Sufism. New York, 1985. p. 21.
- ↑ Jawid Mojaddedi: „Ḥallāğ, Abū’l-Moġīt Ḥusayn”, in. Encyclopaedia Iranica, elektronikus kiadás, 2003 http://www.iranicaonline.org/articles/hallaj-1 (Utolsó letöltés: 2020. 06. 24.)
- ↑ Carl Ernst: Ruzbihan Baqli. Mysticism and the Rhetoric of Sainthood in Persian Sufism. Richmond, 1996, p. 94.
- ↑ Carl Ernst.: Words of Ecstasy in Sufism. New York, 1985. p. 22.
- ↑ Carl Ernst: The Man Without Attributes: Ibn Arabi’s Interpretation of Abu Yazid al-Bistami. in. Journal of the Muhyiddin Ibn ʿArabi Society, Vol. XIII (1993), pp. 1-18.
