Saluzzói Őrgrófság

Saluzzói Őrgrófság
1125 – 1548
Saluzzói Őrgrófság címere
Savoya és Saluzzo 1494-ben
Fővárosa	Saluzzo
A Wikimédia Commons tartalmaz Saluzzói Őrgrófság témájú médiaállományokat.

A Saluzzói Őrgrófság (olaszul Marchesato di Saluzzo, franciául marquisat de Saluces) a Német-római Császárság részét képező, szuverén feudális állam volt az Alpok délnyugati részén, az olasz–francia határvidéken. Központja Saluzzo városa volt. A Montferrat-házzal rokon Del Vastók uralma alatt álló őrgrófság a 12. században jött létre, fénykorát a 15. században élte, és 1549-ben szűnt meg. A fontos alpesi átkelőket ellenőrző térséget először a Francia Királyság, végül 1601-től a Savoyai Hercegség olvasztotta magába.

A mai Olaszország Piemont régiójában, a jelenlegi Cuneo és Torino megyék területén feküdt. Az őrgrófság kiterjedése csúcsán a Cotti-Alpoktól keletre és a Poirinói-fennsíktól nyugatra eső Cuneói-síkság északi részét uralta északon Carmagnola városáig, ezen kívül hozzá tartozott számos geostratégiai jelentőségű hegyvidéki útvonal: a Pó völgye és a Bronda-völgy Saluzzótól nyugatra, továbbá északról dél felé haladva a Varaita, a Maira és a Grana–Mellea völgye. Egyes időszakokban Cuneo városa és a Stura di Demonte-völgy is saluzzói fennhatóság alá tartozott.

Története

A kezdetek

A feltehetően burgundiai származású Aleramo (904 k. – 991 k.) már II. Berengár itáliai király idején őrgrófi címmel rendelkezett, amit az Itáliai Királyságot 962-ben meghódító I. Ottó német-római császár is megerősített. Aleramo férfi utódai között két nagyobb leszármazási ág alakult ki, amelyek formálisan csak a 11. század végén osztoztak meg a család által uralt területeken. Az északi ág lett a Montferrati Őrgrófság ura, míg az utóbb Del Vasto néven ismert déli ág a Savonai Őrgrófságot szerezte meg. Bonifác savonai őrgróf (ur. 1085 k. – 1125 k.) jelentős területeket hódított meg a mai Északnyugat-Olaszország területén, amiken aztán gyermekei osztoztak meg. Halálának időpontja pontosan nem ismert.

Manfréd (megh. 1175/6) nevű fia örökölte meg Saluzzót és a környező térséget, de a saluzzói őrgrófi titulust elsőként csak az ő fia és örököse, II. Manfréd (ur. 1175/6–1215) használta. II. Manfréd I. Frigyes, IV. Ottó, majd II. Frigyes császárok szolgálatában kiterjesztette uralmát északon Racconigire és Carmagnolára, keleten Doglianira, nyugaton pedig Revello városára. Az 1198-ban létrejött Cuneo szabad városával kezdettől fogva számos konfliktusa volt az őrgrófoknak, akiknek a 13–14. század során néhány ízben sikerült alávetniük a várost és az általa uralt síkság déli részét.

Sikeresen hadakozott a nyugati Provence ura, IV. Rajmund Berengár gróf ellen, ugyanakkor az északi Savoya élén álló Tamás gróffal jó viszonyt ápolt, eljegyezve leányát annak fiával, a későbbi IV. Amadé gróffal. A savoyai viszony az őrgrófság egész későbbi története során meghatározó volt: II. Manfrédot kiskorú unokája, III. Manfréd (ur. 1215–1244) követte az állam élén, és a helyette kormányzó régens kénytelen volt elismerni Savoya főségét. Saluzzo urai ezt a függést a későbbiekben montferrati szövetséggel kívánták ellensúlyozni, így III. Manfréd utóda, a szintén gyermekként hatalomra kerülő I. Tamás (ur. 1244–1296) rokona és gyámja, II. Bonifác montferrati őrgróf udvarában nőtt fel. Uralkodása során a montferrati erőkkel szövetségben védekezett a Provence-ot megöröklő Anjou Károly – Szicília királya, IX. Lajos francia király öccse – vezette francia hódítási törekvésekkel szemben. Cuneo és a Stura-völgy az Anjou-Piemont része lett, majd a 14. század végén Savoya szerezte meg.

Savoya árnyékában

IV. Manfréd (ur. 1296–1334) hiába próbálta érvényesíteni jogát a montferrati őrgrófság vonatkozásában, amikor 1305-ben kihalt az Aleramo-ház ottani fiága, uralkodása végén ráadásul örökösödési viszály alakult ki fiai között, amibe a környező hatalmak is beavatkoztak, így inkább lemondott a trónról. Frigyes nevű fia csupán két év uralkodás után meghalt, ekkor II. Tamás (ur. 1336, 1342–1357), a fia lett az őrgróf, de nagybátyja, a nápolyi Anjouk támogatását élvező V. Manfréd megbuktatta (ur. 1336–1342). A bitorló idővel kénytelen volt lemondani a trónról a milánói Viscontik támogatását elnyerő Tamás javára, aki uralma hátralevő részében kifejezetten rossz viszonyba került két legfontosabb szomszédjával, az északi Savoyával és a savoyai grófok rokonai által uralt keleti Piemonttal. Savoya ráadásul 1388-ban megszerezte a Provence-ból kivált Nizzai Grófságot, miáltal délnyugat felől is Saluzzo szomszédjává vált. A nyomasztó fölénnyel szemben a még nagyobb nyugati szomszéd, Franciaország tudott segítséget nyújtani, ami 1349-ben szerezte meg az addig szintén a Német-római Birodalomhoz tartozó vienneois-i hercegi államot, azaz a Dauphinét.

II. Frigyes őrgróf (ur. 1357–1396) 1375-ben a Károly dauphinnek esküdött hűséget, ettől kezdve vált rendszeressé a francia beavatkozás Saluzzo ügyeibe, emellett az őrgrófi udvarban is erősen terjedni kezdett a francia nyelv és udvari kultúra. II. Frigyes fia, III. Tamás (1396–1416) kitartott apja francia szövetsége mellett, több ízben el is látogatott Franciaországba. Az 1410-es évektől azonban a királyság nem tudott elegendő támogatást nyújtani Tamásnak a százéves háború harcainak kiújulása, illetve az Armagnac–burgundi polgárháború miatt, így Savoya fegyverrel kényszerítette Saluzzóra a főségét 1413-ban. Az 1416-ban hercegi címet szerző, később ellenpápává választott savoyai VIII. Amadé ráadásul 1418-ban megörökölte Piemontot is, miáltal Saluzzót szinte teljesen bekerítették az általa uralt területek. Amadé utódai azonban korántsem voltak ilyen sikeresek: kudarcos külpolitikájuk eladósította és francia függésbe taszította Savoyát. A saluzzói I. Lajos (ur. 1416–1475) ezt kihasználva hosszú uralkodása alatt semleges tudott maradni és a térségben érdekelt összes kisebb és nagyobb állammal jó viszonyt épített ki, miáltal nagy tekintélyre tett szert, országa pedig békében gyarapodott.

Francia befolyás alatt

II. Lajos őrgróf ezüstcavallottója (carmagnolai veret 1475-ből)

II. Lajos (ur. 1475–1504) idején a béke és prosperitás szertefoszlott: I. Károly savoyai herceg 1487-ben meghódította országát és felvette az őrgrófi címet. 1490-es halálakor II. Lajos vissza tudta szerezni országa függetlenségét, és ettől kezdve elkötelezetten támogatta VIII. Károly és XII. Lajos francia király Genova, Milánó és Nápoly ellen indított itáliai hódító hadjáratait – mindez azonban óriási anyagi terhet rótt a kicsiny őrgrófságra, ami egyre inkább a Savoyát megszálló, Piemontot bekebelező franciák befolyása alá került.

II. Lajost halála után négy fia követte a trónon, akik mind a francia királyi udvarban nevelkedtek. Közvetlen utóda Mihály Antal (ur. 1504–1528) lett, aki helyett sokáig édesanyja, az erős akaratú Foix-Candale-i Margit kormányzott, míg ő maga hadvezérként jeleskedett I. Ferenc francia király itáliai expedícióiban. Nőtlenül és gyermektelenül halt meg fiatalon. A trónt rövid időre az V. Károly német-római császárt támogató öccse, János Lajos (ur. 1528–1529) szerezte meg, de befolyását megőrző édesanyja rövidesen megbuktatta, és francia fogságban élte le élete hátralévő részét. Ekkor a Mihály Antal által eredetileg örökösként megnevezett öccse, Ferenc (ur. 1529–1537) foglalta el a trónt, aki ki tudta szorítani édesanyját a hatalomból, de ő is fiatalon, törvényes örökös nélkül hunyt el.

Az utolsó őrgróf a negyedik fivér, a korábban egyházi pályára lépett Gábriel (ur. 1537–1548) lett. A fivére halálakor aire-i püspökként tevékenykedő Gábrielt a francia kormányzat az egyházi rend elhagyására és az őrgrófság megszerzésére kényszerítette, majd a dinasztia kihalását megakadályozandó, 1544-ben házasságot is szerveztek számára az I. Ferenc kormányzatában döntő szóval rendelkező Claude d’Annebault admirális és marsall leányával, Madeleine-nel. A frigy gyermektelen maradt, a francia erők pedig jobbnak látták felszámolni a terület önállóságát: fokozatosan megszállták Saluzzót, majd 1548-ban császárpártisággal vádolták meg Gábrielt, akit elfogtak és bebörtönöztek. A Pinerolo városában őrizetben tartott Gábriel másfél év múlva mérgezés áldozata lett. Mivel törvényes gyermeke neki sem született, a Del Vastók saluzzói ága ezzel kihalt. (A rokon loretói, buscai, clavesanai és cevai őrgrófi ágak uralma addigra megszűnt; a délkelet-piemonti és liguriai területeket birtokló, szintén rokon Del Carretto-ház a 18. századig megőrizte egyes őrgrófságait.)

A térség utóélete

Saluzzót Gábriel lemondatása után a helyi városok gyűlésének kérésére II. Henrik francia király 1549-ben olvasztotta Franciaországba, Dauphiné tartományba. A hajdani őrgrófságot ettől kezdve francia kormányzók igazgatták 1588-ig.

Az őrgrófság utolsó örököse nőágon a család cardéi ágához tartozó Margit volt, aki előbb a Korzika meghódítójaként ismert Paul de La Barthe de Thermes marsallhoz, majd annak rokonához és örököséhez, I. Roger de Saint-Lary de Bellegarde marsallhoz ment feleségül. Az őrgrófi titulust egyikük sem használta, de Bellegarde a kormányzóságot magának követelve 1579-ben rövid időre meghódította magának Saluzzót, kikényszerítve kormányzói kinevezését.

A saluzzói Castiglia, az őrgrófok elsődleges lakhelye

1588-ban Saluzzó savoyai kézre került, amikor I. Károly Emánuel savoyai herceg, arra hivatkozva, hogy a dauphinéi hugenottákat vezető François de Bonne de Lesdiguières terjeszkedését kívánja megállítani, spanyol támogatással elragadta a területet. A vallásháborúk végeztével hatalmát stabilizáló IV. Henrik francia király több ízben követelte a francia fennhatóság helyreállítását, amire a herceg nem volt hajlandó, így 1600-ban kitört a francia győzelemmel záruló háború. A konfliktust záró lyoni békeszerződés szerint Savoya megtarthatta Saluzzót 300.000 livre-nyi kártérítés, valamint a Lyon és Genf közti területek (Bresse, Bugey, Gex, Valromey) átadása fejében.

Saluzzo őrgrófjainak listája

Portré	Címe	Nome	Uralkodás kezdete	Uralkodás vége	Felesége	Megjegyzés
	őrgróf	I. Manfréd	1142	1175	Eleonora d'Arborea	Bonifác savonai őrgróf és az Arduin-házi II. Olderic Manfréd torinói őrgróf Berta nevű lányának gyermeke.
	őrgróf	II. Manfréd	1175	1215	Montferrati Alasia, V. Vilmos montferrati őrgróf és Babenberg Judit leánya	az előbbi fia
	őrgróf	III. Manfréd	1215	1244	Savoyai Beatrix későbbi szicíliai királyné, IV. Amadé savoyai gróf és Burgundi Margit leánya	az előbbi fia
	őrgróf	I. Tamás	1244	1296	Cevai Lujza, Giorgio di Ceva marsall leánya	az előbbi fia
	őrgróf	IV. Manfréd	1296	1330	Hohenstaufen Beatrix saluzzói őrgrófné, Manfréd szicíliai király és Dukasz Ilona lánya Isabella Doria, Bernabò Doria és Eleonora Fieschi leánya	az előbbi fia
	őrgróf	V. Manfréd	1330 1341	1332 1342	Savoyai Eleonóra	bitorló, IV. Manfréd fia annak második feleségétől
	őrgróf	I. Frigyes	1330 1332	1336	Vienne-i Margit, I. Humbert vienne-i dauphin és Burgundi Anna leánya Giacomina di Biandrate, Guglielmo di San Giorgio leánya	IV. Manfréd elsőszülött fia
	őrgróf	II. Tamás	1336 1342	1341 1357	Ricciarda Visconti, I. Galeazzo Visconti milánói uralkodó és Estei Beatrix leánya	az előbbi fia
	őrgróf	II. Frigyes	1357	1396	Genfi Beatrix, Hugues de Genève gexi báró és Isabelle d’Anthon leánya	az előbbi fia
	őrgróf	III. Tamás	1396	1416	Marguerite de Roussy, II. Hugues de Pierrepoint roucy-i gróf és Blanche de Coucy leánya, aki mostohafiával, Valeranóval együtt régens volt (1416-1424)	az előbbi fia
	őrgróf	I. Lajos	1416	1475	Montferrati Izabella, János Jakab montferrati őrgróf és Savoyai Johanna leánya	az előbbi fia
	őrgróf	II. Lajos	1475	1504	Montferrati Johanna, VIII. Vilmos montferrati őrgróf és Foix-i Mária leánya Foix-Candale-i Margit, I. Jean de Foix kendali gróf és Margaret Kerdeston leánya, régens (1504-1528)	az előbbi fia
	őrgróf	Mihály Antal	1504	1528		az előbbi fia
	őrgróf	János Lajos	1528	1529		az előbbi fivére
	őrgróf	Ferenc	1529	1537		az előbbiek fivére
	őrgróf	Gábriel	1537. március 28.	1548. február 23.	Madeleine d'Annebault, Claude d’Annebault francia marsall, admirális és Françoise de Tournemine leánya	az előbbiek fivére, az utolsó őrgróf

Fordítás

• Ez a szócikk részben vagy egészben a marquisat de Saluces című francia Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
• Ez a szócikk részben vagy egészben a marchesato di Saluzzo című olasz Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.