Pupillareflex
A pupillareflex a szemnek a fényhez való adaptáció része. Nagyságának szabályozásában a szivárványhártya (írisz) játszik szerepet. Ennek köszönhetően tudjuk szabályozni, hogy mennyi fény jusson a retinára. Emellett segít még az akkomodációban is, azaz a fénynek a látógödörre való fókuszálásában, közelre és távolra nézéskor. A szem járulékos részei közül a belső szemizmok vesznek részt ezekben a folyamatokban.
A pupillareflex
[szerkesztés]A pupillareflexben a szivárványhártya állományában megtalálható két simaizom, a pupillaszűkítő izom (m. sphincter pupillae) és a pupillatágító izom (m. dilatator pupillae). Előbbi megvilágítás hatására a pupillát szűkíti, azzal, hogy az iris nagyságát növeli, utóbbi pedig sötétben pupillát tágítja, azzal, hogy az iris által kitöltött teret csökkenti. A Cannon-féle vészreakció megértése után könnyű megjegyezni, hogy a pupillaszűkítő izomnak parasymphaticus a beidegzése, tehát nyugalmi állapotban a pupilla szűkül. A pupilla tágító izomnak symphaticus a beidegzése, így vészhelyzetben, fokozott idegi állapotban a pupilla tágul. A parasymphaticus beidegzést az agytörzsben található Edinger-Westphal (NCIII), még a symphaticus beidegzést a nyaki symphaticus dúcok adják.
A pupillareflex kiváltását kiváltó ingerületnek a kezdeti útja megegyező a látásért felelős ingerület útjával, azzal a különbséggel, hogy a nem vizuális retinarostokon keresztül futnak be. Tehát a fény ingerli a csapokat/pálcikákat, amelyek az ingerületet továbbítják a bipoláris neuronoknak, azok pedig a ganglion sejteknek. A ganglion sejtek axonjai összeszedődnek és alkotják a látóideget (nervus opticus). A látóideg elhagyja a szemüreget és a koponyába belépve alkotja a látóidegkereszteződést (chiasma opticum). Ezen a rostok kereszteződés nélkül mennek át, tehát azonos oldalon maradnak, majd kilépve csatlakoznak a tractus opticus rostjaihoz és befutnak a thalamus egyik magjába (corpus geniculatum lateraleba). Itt az opticus rostoktól külön válva, a nem opticus rostok a regio pretectalis neuronjain átkapcsolódnak. Ezt követően ezeknek egy kisebb része az ellenkező oldalra átkereszteződik a commissura posterioron keresztül, de nagyobb része ugyanazon az oldalon marad. Az ingerület mindkettő oldalon a fasciculus longitudinalis medialison keresztül fut le az agytörzsben található Edinger-Westphal magig, ami beidegzi a pupillaszűkítő izmot. A magból kiinduló praesynapticus rostok (a dúcok (ganglionok) előtti rostokat szokás így nevezni) a ganglion ciliareban kapcsolódnak át és futnak ki a célszervhez, mint postsynapticus rostok. Így tehát a fentebb említett kereszteződésnek köszönhetően, ha csak az egyik szemet is éri megvilágítás, abban az esetben is mindkét pupillaszűkítő izom összehúzódik, amennyiben megfelelő idegi kapcsolat fennáll.
Az akkomodáció
[szerkesztés]Az akkomodáció három összetevőből, az úgynevezett akkomodációs triászból áll. Amikor egy tárgyat közelítünk az orrunk felé, a két szem elkezd egyre jobban befelé konvergálni. A pupilla szűkül és a sugárizom összehúzódik. A sugárizom a lencsefüggesztő rostokon (fibrae zonulares) keresztül tudja szabályozni a lencse (lens crystallina) alakját. A szemüket első sorban a távolra nézésre használták fán lakó őseink. Ezért az energiaminimumra törekvés elve alapján, amikor távolra nézünk, ahhoz hogy izomnak ne kelljen energiát felhasználnia ellazult állapotban kell lennie. Amikor a sugártest relaxál, a szemben uralkodó nyomás, ellapítja azt. Ennek következtében a sugártest és a lencse közötti távolság megnő és a lencsefüggesztő rostok megfeszülnek, amik a lencsét, mint a trambulint a rugók, széthúznak. Így a lencse homorúbb lesz. A homorú lencsék fénytörése kisebb, mint a domború lencséké. A kevésbé domború emberi lencsének kisebb lesz a fénytörése és így a távolról jövő fényt a látógödörre tudja fókuszálni. Amikor a sugártest összehúzódik, az izom és a lencse közötti távolság lecsökken, a lencsefüggesztő rostok ellazulnak és a lencse a saját rugalmasságánál fogva domborúbb lesz. A domború lencse fénytörése nagy, így a közeli tárgyakat tudjuk vele a fókuszpontba helyezni. A távoli tárgyakat pedig homályosan látjuk ilyenkor, mivel azokat a látógödör előtt képezi le.
Az akkomodációs reflex pályáját ugyanúgy a nem vizuális retinarostok viszik be a praetectalis aerába. Innen az ingerület a külső szemmozgató izmok szomatomotoros magjaihoz (NC.IV.-hez és NC VI.-hoz), illetve a pupilla Edinger-Westphal-magjához futnak, ugyanúgy, mint a pupillareflex pályájánál.
A pupilla diagnosztikai jelentősége
[szerkesztés]A pupillareflex egy consensualis reakció (latin: indirekt, együttműködő), tehát ha ép az idegrendszeri kapcsolat, akkor csak az egyik szembe világítva, egyszerre kiváltható mindkét szemben a pupilla összeszűkítése. Abban az esetben, ha az ingerületvezetés valamelyik szintjén zavart szenved és csak az egyik szembe világítva nem megy végbe a reflex, le lehet vonni bizonyos következtetéseket.
Például, ha a betegnek látótérkiesése van, pupillareflex vizsgálatával meg lehet állapítani, hogy az opticus rostok sérülése, melyik szinten következett be. Amennyiben az egyik szem látótérkiesésébe világítva pozitív a reflex, azon a szinten, ahol az opticus rostok és a nem opticus rostok még együtt haladnak, a rendszer ép. Tehát a thalamus (corpus geniculatum laterale) után kell keresni a hibát, a radiatio optica területén (lásd ábra), ami a thalamust és a primer látókérget köti össze. Ennek leggyakoribb oka vaszkuláris inzultus, az arteria cerebri media vagy posterior elzáródása, ritkábban direkt vérzés az agyállományban.
Amennyiben a beteg látótérkiesésébe világítva nem megy végbe a reflex, a nem opticus rostok lefutásának szintjén is már sérült az idegrendszeri pálya. Ennek leggyakoribb oka a nervus opticus atrófiája (sorvadása).
Források
[szerkesztés]
- Réthelyi-Szentágothai – Funkcionális anatómia
További információk
[szerkesztés]- Fonyó Attila – Az orvosi élettan tankönyve 7., átdolgozott kiadás
- dr. Molnár Miklós – Érettségi témakörök vázlata fizikából (közép- és emelt szinten)