Paulikiánusok
A paulikiánusok (régiesen: pauliciánusok, görög: Παυλικιανοί) a Bizánci Birodalom keleti részében és Örményországban (Armenia) a 7-12. században élő, jelentős keresztény szekta. [1] Nevüket onnan kapták, hogy megkülönböztetetten tisztelték Pál apostolt.[2]
Görög források szerint manicheusok voltak, és a széles körben elfogadott tudományos vélemény szerint ők alkották a kapcsot a korai gnosztikusok és a középkori manicheusok között. [1]
Történet
[szerkesztés]660 körül lépett fel prófétaként Konstantin-Szilvánusz († 684), aki az első hitközséget szervezte Kibossában (Örményország). A keleti császárok üldözése következtében vértanúhalált halt, de fellépése olyan nagy hatással volt az ellene kiküldött császári hadvezérre is, hogy az maga is belépett a paulikiánusok felekezetébe. [3]
A 8-9. századi képromboló császároktól eltekintve üldözték őket, ezért vagy elmenekültek vagy szövetséget kötöttek a muszlim hatalommal. Az üldözés miatt I. Alexius császár alatt (1081-1118) egy részük az ortodox egyházba megtért; más részük a messzaliánusokkal vegyült össze, akikből a bogumilok keletkeztek.[4]
Hittételeik
[szerkesztés]Tanításuk alapja a dualizmus. Istennel a Démiurgoszt állították szembe, mint e világ urát és teremtőjét. Elvetették a külső istentiszteletet (mint jelképes cselekedeteket), a keresztséget és oltári szentséget, az úrvacsorát és a nagyböjtöt.[4] Doketista hatásra mutat, hogy Máriát sem ismerték el Krisztus igazi anyjának. A Mária-kultusszal együtt elvetették a képek és ereklyék tiszteletét. Külön papi hivatalt nem ismertek el. [3]
Szentírásul valószínűleg csak Lukács evangéliumát és Pál apostol leveleit ismerték el; a többi apostol levelét és az Ószövetséget elvetették.
Jegyzetek
[szerkesztés]Források
[szerkesztés]- Ottlyk Ernő: Az egyház története, 1979
- Nanovfszky György: Vallástörténeti olvasókönyv, 2008
- Pallas
- ↑ Richard Smoley: Tiltott hit: A gnoszticizmus öröksége. Debrecen: Gold Book. ISBN 978 963 426 101 8