Glicil-glicin
| Glicil-glicin | |||
| |||
| IUPAC-név | 2-[(2-Aminoacetil)amino]ecetsav | ||
| Más nevek | N-Glicyiglicin, Diglicin, Digilicocoll, Glicin dipeptid | ||
| Kémiai azonosítók | |||
|---|---|---|---|
| CAS-szám | 556-50-3 | ||
| PubChem | 11163 | ||
| ChemSpider | 10690 | ||
| KEGG | C02037 | ||
| ChEBI | 356445 | ||
| |||
| |||
| InChIKey | YMAWOPBAYDPSLA-UHFFFAOYSA-N | ||
| UNII | 10525P22U0 | ||
| ChEMBL | 292467 | ||
| Kémiai és fizikai tulajdonságok | |||
| Kémiai képlet | C4H8N2O3 | ||
| Moláris tömeg | 132,11792 | ||
| Olvadáspont | 262–264°C (bomlik)[1] | ||
| Oldhatóság (vízben) | 229,9 g/kg (25 °C)[2] | ||
| Savasság (pKa) | 3,12; 8,17[1] | ||
| Ha másként nem jelöljük, az adatok az anyag standardállapotára (100 kPa) és 25 °C-os hőmérsékletre vonatkoznak. | |||
A glicilglicin a glicin nevű aminosav dipeptidje, ily módon származtatva, a legegyszerűbb peptidnek tekinthető.[3]
Mesterségesen elsőként Emil Fischer és Ernest Fourneau állította elő úgy, hogy 2,5-diketopiperazint (glicin anhidrid) forraltak sósavval.[4] Alkálilúggal történő rázatást[3] és más szintézismódszereket is leírnak.[5]
Kis toxicitása révén biológiai rendszerekben használható pufferként a 2,5-3,8 és 7,5-8,9 pH -tartományban,[6] oldat formájában tárolva azonban csak mérsékelten stabil.[7] Bonyolultabb peptidek szintézisében is felhasználják.[1]
Fordítás
[szerkesztés]Ez a szócikk részben vagy egészben a Glycylglycine című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
Hivatkozások
[szerkesztés]- ↑ a b c The Merck Manual, 11th, Rahway, NJ: Merck & Co., 707–8. o. (1989). ISBN 91191028X
- ↑ http://www.sciencedirect.com/science?_ob=ArticleURL&_udi=B6TG2-49S7YRF-2&_user=10&_coverDate=02/01/2004&_rdoc=1&_fmt=high&_orig=gateway&_origin=gateway&_sort=d&_docanchor=&view=c&_searchStrId=1752347990&_rerunOrigin=google&_acct=C000050221&_version=1&_urlVersion=0&_userid=10&md5=98c35dd19acf19f30e3c742f1f919a62&searchtype=a[halott link]
- ↑ a b von Richter, Victor.szerk.: R. Anschütz and G. Shroeter: Richter's organic chemistry, Translated and revised by Percy E. Spielman after Edgar F. Smith, 3rd American, Philadelphia: P. Blakiston's Son & Co., 391. o. (1916). Hozzáférés ideje: 2010. július 15.
- ↑ R.H.A. Plimmer.szerk.: R.H.A. Plimmer & F.G. Hopkins: The chemical composition of the proteins, 1st, Monographs on biochemistry, London: Longmans, Green and Co., 22. o. [1908] (2008. július 1.). ISBN 9781409797258. Hozzáférés ideje: 2010. július 15.
- ↑ Dunn, Max S., A. W. Butler, T. Deakers (1932. december 1.). „The synthesis of glycylglycine” (PDF). Journal of Biological Chemistry 99 (1), 217–220. o, Kiadó: American Society for Biochemistry and Molecular Biology. ISSN 0021-9258. (Hozzáférés: 2010. augusztus 9.)
- ↑ Biological buffers. Sigma-Aldrich, 2010. (Hozzáférés: 2010. augusztus 9.)
- ↑ Smith, Marshall E., Smith, Lynwood B. (1949. június 1.). „Piperazine dihydrochloride and glycylglycine as non-toxic buffers in distilled water and sea water”. The Biological Bulletin, Woods Hole, MA 96 (3), 233–237. o, Kiadó: Marine Biological Laboratory. [2011. június 16-i dátummal az eredetiből archiválva]. DOI:10.2307/1538357. ISSN 0006-3185. JSTOR 1538357. PMID 18153110. (Hozzáférés: 2010. augusztus 9.)
