Erdélyi fejedelem
| Erdély fejedelme Princeps Transsylvaniae | |
 | |
 | |
II. Rákóczi Ferenc fejedelem (1704. július 8. – 1711. február) | |
| Adatok | |
| Megszólítás | Őfensége |
| Házastársa | Fejedelemné |
| Rezidencia | Fejedelmi palota |
| Kinevezi | Erdélyi országgyűlés |
| Regnálás kezdete | 1570. augusztus 16. |
| Regnálás vége | 1711 február |
| Előd | Erdélyi vajda |
| Utód | Erdélyi gubernátor |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Erdély fejedelme Princeps Transsylvaniae témájú médiaállományokat. | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
Erdély fejedelme (németül: Fürst von Siebenbürgen, latinul: princeps Transsylvaniae)[1] az Erdélyi Fejedelemség uralkodó államfője volt a 16. századtól egészen a 18. század közepéig. Szapolyai János Zsigmond volt az első, aki 1570-ben vette fel a címet, de használata stabilizálódott.
Eredet
[szerkesztés]Erdély integrációja az újonnan megalakult Magyar Királyságba 1003 körül kezdődött.[2][3] A tartomány intenzív gyarmatosítás alá került,[4] aminek következtében különböző származású gyarmatosítók érkeztek és telepedtek le, köztük a magyar ajkú székelyek és a német nemzetiségűek.[5] Erdély területét közigazgatási célból „megyéknek” és „székeknek” nevezett területi egységekre osztották.[6]
A hét erdélyi megye (Doboka, Fehér, Hunyad, Kolozs, Küküllő, Szolnok és Torda) elsősorban helyi nemesek által vezetett intézmény volt.[7] Fejük, az ispán vagy székely ispán[8] azonban egy magasabb tisztségviselő, a magyar királyok által kinevezett vajda fennhatósága alá tartoztak.[9] Az erdélyi vajdának számos közigazgatási, katonai és bírói feladata volt.[10] Például a hét megye közös közgyűlését a vajda vagy helyettese hívta össze és vezette, általában Tordán.[8][11]
A független Magyar Királyság vége
[szerkesztés]1526-ban a mohácsi csatában az Oszmán Birodalom legyőzte a magyar királyi hadsereget és megölte II. Lajos királyt. Ezután az oszmánok visszavonultak.
A trónt Lajos sógora, Ferdinánd osztrák főherceg és Szapolyai János erdélyi vajda követelte. Mindkettőt támogatták a magyar bárók. Ferdinánd kiűzte Jánost Magyarországról, mire János támogatásért cserébe hűséget ajánlott Szulejmán oszmán szultánnak. Szulejmán megtámadta az osztrák földeket, míg János visszaszerezte a magyar trónt. Szulejmánt visszaverték Ausztriából, és egy 1538-as szerződés értelmében Ferdinánd lett Magyarország királya, aki a nyugati országrészt birtokolta. Szapolyai I. János néven szintén magyar király lett, aki a keleti részeket, köztük Erdélyt birtokolta (a történészek „keleti Magyar Királyságnak” nevezték Szapolyai-ház által uralt területeket).
Így Magyarország teljesen szuverén királyságból vagy a Habsburg-ház egyik koronaföldje, vagy oszmán vazallus állam lett.
Az Erdélyi Fejedelemség különválása
[szerkesztés]
János 1538-ban Ferdinándot nevezte ki utódjának a királyi székben. De nem sokkal halála előtt, 1540-ben született egy fia, János Zsigmond. A magyar országgyűlés II. János Zsigmondként választotta királlyá, és amikor Ferdinánd betört, Fráter György régens püspök felszólította Szulejmánt, hogy védje meg vazallusát. Szulejmán kiűzte Ferdinándot, majd Közép-Magyarországot közvetlen a török uralom alá helyezte. János Zsigmondnak adományozta Erdélyt és Kelet-Magyarországot.
1551-ben Fráter püspök elintézte, hogy II. János Zsigmond lemondjon királyi címéről Ferdinánd javára, cserébe a „kelet-magyarországi” földek vazallus uraként ismerték el. Ettől fogva János Zsigmondot és utódjait erdélyi fejedelemnek nevezik.
A fejedelem és jogai
[szerkesztés]
Stílus és címek
[szerkesztés]Az erdélyi uralkodók a következő stílust és címeket használták:
Stílusok:
- Őfensége
- Őexcellenciája
Címek:
- Isten kegyelméből Erdély fejedelme[12]
- A Partium ura
- A székelyek ispánja[13]
Emellett Báthory Zsigmond[14] 1595-ben felvette a „Havasalföld és Moldva fejedelme” címet.
Nemzetközi státusz
[szerkesztés]1570-től 1699-ig Erdély fejedelmeit nem ismerték el független uralkodóként. Időnként elismerték az oszmánok, máskor pedig a Magyar Királyság uralmát. Az iszlám jogtudomány tanítása szerint Erdély átmeneti státuszú terület az Oszmán Birodalomba teljesen integrált országok és a független államok között.[15] Ennek megfelelően trónra lépésekor minden fejedelem kapott egy hivatalos dokumentumot a szultántól, amely ismertette a fejedelem jogait és kötelezettségeit. Ezek az okiratok vagy athnáme-k megerősítették az erdélyi birtokok szabad fejedelemválasztási jogát, „garantálták a fejedelemség területi épségét”, és katonai segítséget ígértek a fejedelemnek ellenségei inváziója esetén. Másrészt a fejedelmek kötelesek voltak évente adót fizetni, és segíteni az oszmánokat hadműveleteikben.[16]
Fejedelmek listája
[szerkesztés]
Az intézmény vége
[szerkesztés]A Rákóczi-szabadságharc után a fejedelmeket Az Erdélyi Királyi Gubernium vezetőinek listájahelytartók]] (Az Erdélyi Királyi Gubernium vezetőinek listájagubernátorok]]) váltották fel. Az utolsó fejedelem, II. Rákóczi Ferenc élete hátralévő részét száműzetésben töltötte.
Kapcsolódó oldalak
[szerkesztés]- Erdélyi fejedelmek listája
- Erdélyi vajda
- Erdélyi fejedelmek házastársainak listája
- Erdélyi Fejedelemség (1570–1711)
- Erdélyi Fejedelemség (1711–1867)
- Erdély
- Erdély történelme
Jegyzetek
[szerkesztés]- ↑ Fallenbüchl 1988, p. 77.
- ↑ Georgescu 1991, pp. 15-16.
- ↑ Pop 1999, pp. 40-41.
- ↑ Georgescu 1991, p. 16.
- ↑ Makkai 1994, pp. 178-183.
- ↑ Pop 1999, pp. 53-54.
- ↑ Pop 1999, p. 53.
- ↑ a b Makkai 1994, p. 207.
- ↑ Pop 1999, pp. 50., 50-53.
- ↑ Pop 1999, p. 50.
- ↑ Pop 2005, p. 230.
- ↑ Deák 2009, p. 88.
- ↑ Szegedi 2009, p. 101.
- ↑ Pop 2009, pp. 78-79.
- ↑ Pop 2009, p. 286.
- ↑ Felezeu 2009, pp. 49-50, 52-53.
Források
[szerkesztés]- Bán, Péter. Magyar történelmi fogalomtár, II. kötet: L–Zs (1989). ISBN 963-282-204-8
- Barta, Gábor. Erdély történelme (magyar nyelven). Budapest: Akadémiai Kiadó (1994). ISBN 963-05-6703-2
- Deák, Éva. Princeps non Principissa. University of Illinois Press (2009). ISBN 978-0-252-07616-9
- Fallenbüchl, Zoltán. Magyarország főméltóságai. Maecenas Könyvkiadó. ISBN 963-02-5536-7
- Markó, László. A magyar állam főméltóságai Szent Istvántól napjainkig: Életrajzi Lexikon. Magyar konyvklub (2000). ISBN 963-547-085-1