Csengőmadár
 | ||||||||||||||||||
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
| ||||||||||||||||||
| Természetvédelmi státusz | ||||||||||||||||||
Nem fenyegetett      
| ||||||||||||||||||
| Rendszertani besorolás | ||||||||||||||||||
| ||||||||||||||||||
| Tudományos név | ||||||||||||||||||
| Anthornis melanura (Gmelin, 1788) | ||||||||||||||||||
| Elterjedés | ||||||||||||||||||
| ||||||||||||||||||
| Hivatkozások | ||||||||||||||||||
 A Wikifajok tartalmaz Csengőmadár témájú rendszertani információt.  A Wikimédia Commons tartalmaz Csengőmadár témájú médiaállományokat és Csengőmadár témájú kategóriát. |
A csengőmadár (Anthornis melanura) a madarak osztályának a verébalakúak (Passeriformes) rendjébe, ezen belül a mézevőfélék (Meliphagidae) családjába tartozó faj.
A nem másik faját, a Chatham-szigeteki mézevőt (Anthornis melanocephala) a 20. század elején irtották ki őshazájában, az Új-Zélandhoz tartozó Chatham-szigeteken.
A faj neve az Új-Zélandon őshonos maorik nyelvén korimako.
Előfordulása
[szerkesztés]A csengőmadár Új-Zéland endemikus madárfaja. A szigetország több szigetén is honos, így költ az Északi-szigeten, a Déli-sziget nyugati és déli részén, a Stewart-szigeten. Ezen kívül előfordul az Auckland-szigeteken is, ahol az ott szintén előforduló tuival együtt a legdélebbi képviselője a mézevőféléknek.
Az erdők lakója. A gyümölcsültetvényeken és kertekben is megjelenik.
Alfajai
[szerkesztés]- Anthornis melanura melanocephala G. R. Gray, 1843
- Anthornis melanura melanura (Sparrman, 1786)
- Anthornis melanura obscura Falla, 1948
- Anthornis melanura oneho J. A. Bartle & P. M. Sagar, 1987
Megjelenése
[szerkesztés]Testhossza 20 centiméter. A kisebb testű mézevő madarak közé tartozik. Karcsú teste és hosszú, kihegyesedő farka van. Színezete egyszínű olajbarna. Feje szürkés, a farka alatt egy világos színű folt van.
A csengőmadár hangja jellegzetes, csengő hangú, melyről a faj a nevét is kapta.
Életmódja
[szerkesztés]Többnyire csoportosan a fákon keresgéli rovarokból és nektárból álló táplálékát. Megeszi a bokrokon és kerti fákon lévő gyümölcsöket is, mellyel károkat is okoz. A mézevők többségével ellentétben nem túl agresszív faj. Előszeretettel társul más madarakkal, így pápaszemes madarakkal, a rokon tuival és a szintén endemikus óriás gyümölcsgalambbal is.
Szaporodása
[szerkesztés]Magas fák ágvillájába durva rostokból készíti csésze alakú fészkét, melyet finom fűszálakkal, mohával, zuzmóval, néha tollakkal bélel ki. A tojó 2–4 tojást rak, melyeket egymaga költ ki 14 nap alatt. Közben a hím egy közeli fán ül és hangosan énekel. A kikelés utáni első négy napban az anya eteti a fiókákat nektárral és apró rovarokkal. Később a hím is segít az etetésben. A fiatal madarak három hét múlva repülnek ki a fészekből.
Természetvédelmi helyzete
[szerkesztés]
Az európaiak megjelenése után a betelepített emlős ragadozók (macskák, hermelinek, menyétek, görények) és a szintén betelepített madárfajok miatt (melyek részben táplálék- részben fészekkonkurensei) a csengőmadár valamennyire megritkult. Később azonban jól alkalmazkodott a megváltozott körülményekhez, így kivételes endemikus fajként ma sem fenyegeti semmilyen veszély. A külvárosi kertekben is megtalálta életfeltételeit.
Források
[szerkesztés]- A faj szerepel a Természetvédelmi Világszövetség Vörös Listáján. IUCN. (Hozzáférés: 2010. december 28.)
- Jboyd.net szerinti rendszerbesorolása. (Hozzáférés: 2010. december 28.)
- A taxon adatlapja az ITIS adatbázisában. Integrated Taxonomic Information System. (Hozzáférés: 2010. december 28.)
- Bartle J & Sagar P (1987) "Intraspecific variation in the New Zealand Bellbird Anthoris melanura. Notornis 34 253-306
- A világ madarai, Budapest, Panem Kft, 1994-, ISBN 963-545-006-0 - magyar neve
