Chapter Text
Hülyeség. Időpazarlás. Veszélyes. Meggondolatlan. Idióta. Gyenge. Szerencsés.
Csak néhány szó, ami megállás nélkül körözött Ghost feje körül, ahogy a hideg csempén ült az elhagyatott fürdőszobában. El se tudta hinni, hogy megálltak egy küldetés közepén venni egy forró zuhanyt. Nem ismert magára, amiért képes volt félre dobni a munkát egy kis időre egy nő boldogsága miatt, hiába vágyott Ghost is egy kis melegségre a fagyban.
Általában nincs idő és hely ilyen dolgokra, legalábbis Ghost nem szerette pazarolni az idejét. Dolog van, munka van, amit el kell végezni a lehető legprecízebben. Alapvető emberi igények kizárva, mint egy egyszerű zuhany, hisz ők nem emberek. Ők katonák, gépek, fegyverek, eszközök. És mégis, Ghost elengedte a kötelességeit és engedett emberi mivoltának.
Érdeklődve figyelte Aurorát, aki vele szemben ült a földön és épp a bakancsát fűzte ki. Semmi érdemlegeset nem csinált a nő, csupán fürdéshez készülődött, mégis Ghost megbabonázva figyelte Őt, ahogy egymás után húzta le magáról csizmáját és a zokniját. Hitetlenül felhorkant és megcsóválta a fejét, mikor megpillantotta Aurora vörösre festett lábujjkörmeit, ahogy a nő megmozgatta őket egy elégedett sóhaj kíséretében.
- Nem hiszlek el – morogta Ghost az orra alatt és nyűgösen megdörzsölte maszkos arcát.
- Nem tetszik? – kérdezett vissza Aurora vigyorogva, miközben felhúzta térdeit a mellkasához, hogy közelebbről is megvizsgálhassa a körömlakkot a lábujjain.
- Egy szóval nem mondtam, hogy nem tetszik – válaszolt Ghost szárazon. – Csupán nem gondolom, hogy a körmeid pingálása prioritás.
- Nőként prioritás, hogy rendben tartsam a körmeimet – vont vállat Aurora, miközben lehúzta egyik kezéről a kesztyűjét és Ghost felé nyújtotta, hogy megmutassa a kezén is vörösben pompáznak a körmei.
Ghost csak egy pillanatra nézett a nő kezére, de arra épp elég volt, hogy feltűnjön neki az, hogy a körömlakk színe illik Aurora sötétvörös hajához. És ahhoz is elég volt, hogy elkalandozzanak Ghost gondolatai olyan irányba, amilyenbe nem kellene. Üres tekintettel lebámult a saját bakancsára, figyelte a fűző kacskaringós útját, miközben a gondolatai Aurora vörös körmei körül kacskaringóztak.
Kecses és selymes női lábak a vállán, vörös körmök Ghost fülei mellett. Vagy vékony és törékeny ujjacskák Ghost egyik vastag és kemény testrésze körül. Még nem látta a valóságban, de már tudta, hogy Aurora körmei sötétebbek, mint az Ő vékony bőre azon a ponton. És látta lelki szemei előtt a kontrasztot kettejük között. Az óriás és az apróság. Az erős és a gyenge. A férfi és a nő.
Izgalmas és nem éppen profihoz méltó gondolataiból Aurora pulóvere ébresztette fel a hadnagyot, ahogy a ruhadarab Ghost mellett landolt, miután Aurora levette. Mint akit egy álomból ráztak fel, úgy nézett fel Ghost és szívott be egy adag levegőt. Ez kitisztította a fejét és habár magával ragadó volt a látvány, ahogy Aurora igyekezett összefogni egy kontyba zabolátlan vörös tincseit, mégis kordában tudta tartani magát annyira, hogy inkább a munkáról beszéljen.
- Tudod, hogy kell valakit arra kényszeríteni, hogy beszéljen? – kérdezte Ghost, miközben összefűzte karjait a mellkasa előtt.
Ha Ghost emlékei nem csaltak, akkor Aurora még nem vett részt a kihallgatásokon. Legalábbis nem emlékezett rá, hogy látta volna a nőt az elmúlt egy évben azokon az alkalmakon, mikor órákig tartó erőszakot kellett alkalmaznia a társaival ahhoz, hogy megszerezzenek egy adott információt. És Ghost jól gondolta, mert Aurora megrázta a fejét.
- Gondolom, te tudod – felelte Aurora lazán, miközben hosszú ujjú felsőjét rángatta le magáról.
Aurora szíve a torkában dobogott és nem az izgatottságtól. Nem azért, mert éppen levetkőzni és zuhanyozni készült a hadnagy előtt, és nem is azért, mert a férfi árgus szemekkel figyelte minden egyes mozdulatát. Hanem azért, mert Ő még gyenge és érzékeny volt az ilyesfajta brutalitáshoz. Tanult róla, hallott róla, látott videókat kihallgatásokról, tudta, hogy működik, de még sosem vett benne részt. És most elkerülhetetlennek tűnt.
- Első sorban a fájdalom okozása az szükséges – kezdte Ghost az oktatást. – Nem halálos sérülésre gondolok, de legalább akkorára, ami elhiteti a rohadékkal, hogy meghal, ha nem beszél. És ez a fontos. El kell hitetnünk vele, hogy meg fogjuk ölni, ha nem adja meg nekünk azt, amit akarunk. El kell hitetnünk vele, hogy ha nem működik együtt, akkor hosszú és fájdalmas halál vár rá.
Ghost rideg szavait visszaverték az elhagyatott fürdőszoba falai. Mély és öblös hangja még a sarokban zúgó bojlert is elnyomta. Hidegebb volt a hadnagy hangjának tónusa, mint a norvégiai fagy.
- Elhitetni vele, hogy megöljük – ismételte Aurora egy bólintással, miközben a nadrágját tolta le.
Ghost bólintott, miközben üres tekintettel a nőt figyelte, ahogy az vetkőzött. Csak egy vékony póló és egy vastag harisnya takarta a nő testét, de ahhoz épp elég volt, hogy megmutassa a feminin domborulatokat. A gömbölyű melleket, amik eltűnnének Ghost kezei között. A kerek csípőt, amibe olyan jó volna belekapaszkodni, hogy ne Ghost repülje túl a csúcsot. A formás popsit, amibe jó volna beleharapni, hogy kiadja magából a feszültséget.
Ghost sötét szemei a nő testét pásztázták. Olyan volt, mint pár perccel ezelőtt, mikor az elhagyatott házba készültek belépni. Sosem maradt egy helyen túl sokáig a tekintete, mégis figyelt mindenre. Látta a kilógó tincseket Aurora fülei mellett, amik kiszabadultak a kontyából. Látta azt az apró anyajegyet Aurora bal karján, közel a könyökéhez. Látott és elraktározott mindent elméjének legmélyebb bugyrába.
- Majd én csinálom a dolog oroszlán részét – szólt Ghost szárazon, tekintetét még mindig Aurorán tartva.
Aurora pedig visszabámult rá. Ghost arcának nagy részét takarta a símaszk, így lehetetlen bármiféle érzelmet leolvasni az arcáról. De emellé még a tekintete is kifejezéstelen volt. Úgy bámult a nőre, mintha csak egy darab fegyver lenne, egy eszköz céljainak eléréséhez. És Aurora nem tudta eldönteni, hogy örüljön ennek vagy inkább sértődjön meg. Mert úgy nézett ki, mintha Ghost-ra nem lett volna hatással az, hogy a nő épp előtte vetkőzik és előtte is fog hamarosan lezuhanyozni.
Pedig ha tudta volna…!
***
Aurora a dohos pince egyik sarkában állt, karjai össze voltak fűzve a mellkasa előtt. Jobb kezének körmei minden egyes alkalommal belemélyedtek a karjába, mikor a székhez kötözött férfi szemei riadtan elkerekedtek és kegyelemért könyörgött.
Még semmi brutális nem történt, nem folyt még vér, csupán Ghost volt olyan rémisztő, hogy a norvég férfi minden egyes alkalommal visított, mikor a hadnagy megemelte a hangját. Nem hagyta levegőhöz jutni a férfit, még gondolkodási időt sem hagyott neki, egymás után tette fel a kérdéseit az adattárolóval kapcsolatban. De a férfi nem felelt, csak norvégul hablatyolt, holott tudott angolul. Legalábbis mikor leráncigálták a pincébe, akkor tökéletesen beszélte a nyelvüket.
Ahogy telt-múlt az idő és a férfi nem volt a segítségükre, Aurora egyre jobban aggódott, míg Ghost egyre frusztráltabb lett. Kezdte elveszíteni a türelmét, ezért inkább hátrált egy lépést és fáradtan megdörzsölte a szemeit.
- A kurva életbe – morogta az orra alatt Ghost. Meg kell kínoznia a férfit.
Tudta, hogy meg kell tennie, pedig most az egyszer szerette volna ezt elkerülni. Méghozzá Aurora miatt. Tisztában volt azzal, hogy a nő irtózik az ilyesfajta dolgoktól, hiába volt Ő is katona. De mostanra megértette azt, hogy Aurora jobb szeret gyorsan túl lenni a dolgokon. Jobb szeret gyorsan ölni, hisz nem véletlenül volt Ő az egyik legjobb mesterlövész a csapatban. És Ghost most már annak is tudatában volt, hogy jobban aggódott a vörös hajú nő épségéért, mint kellett volna.
Beszívott egy adag levegőt az orrán keresztül, ami nem volt valami kellemes, tekintve, hogy penészes volt és poros, de ahhoz elég volt, hogy erőt adjon ahhoz, hogy sötét szemeit a sarokban álló Aurorára emelje. Nem szólt semmit, csupán elkapta a nő tekintetét, aki először értetlenül összevonta a szemöldökeit, majd elkerekedtek zöldes barna szemei, mikor rájött, miért nézett rá a hadnagy. Figyelmeztette Őt.
- Fent leszek – szólt Aurora halkan, Ghost pedig bólintott.
- Rendben.
Aurora lehajtotta a fejét, úgy húzott el a székhez kötözött férfi mellett, aki értetlenül kapta fel a fejét. Nem értette, hogy mi történik. Nem értette, hogy ezek ketten miért szemeztek, és hogy miért szedi a lábait úgy a vöröske, mint akit kergetnek.
- Mi… Most mi van? Most mi történik? – kérdezte a férfi angolul, norvég akcentussal.
- Kussolsz – morogta Ghost, Aurora hátán pedig végig szaladt a hideg a hadnagy rideg és mély hangjától.
Épphogy kitette a lábát az ajtón, a férfi már üvöltött a fájdalomtól a pincében. És Aurora hiába zárta be maga mögött az ajtót, hiába szaladt a ház legtávolabbi pontjába, mégpedig a konyhába, még akkor is hallotta a keserves zokogást és a könyörgést.
Égett a talpa alatt a talaj és bele kellett kapaszkodnia a konyhapult szélébe, hogy ne rántsák magukkal a láthatatlan lángok. A torka elszorult, a tüdeje sípolt, az arca égett és összeszorította szemeit, hogy ne hallja a férfi gyötrelmes jajveszékelését, ha már a füleit nem tudta becsukni. Ott állt a konyhában, vörös körmeit belesüllyesztette a falapba és forgott vele a világ. Örvényként mozgott körülötte minden és a tempót a norvég kiabálása alakította. Kezdetben gyors volt és heves, szinte ijesztő. Míg végül apadni kezdett, és nem maradt más csupán néhány hullám. És Ghost.
- Meg van az infó – szólalt meg a hadnagy Aurora háta mögött. – A raktárban van. Holnap érte megyünk.
Aurora nagyot nyelt. Lenyelte az érzelmeit és egy nagy levegő kíséretében fordult Ghost felé, aki a konyhaajtóban állt és sötét szemeit Aurorán pihentette. Tekintete, mint mindig, most is üres és érzelemmentes volt. Mintha rá nem lett volna hatással az, hogy hosszú percekig kínzott valakit egy aprócska szóért. Mintha nem is lett volna véres a keze és a kalapács, amit ujjai között szorongatott.
Aurora alig láthatóan összerezzent a látványtól. A régi és kopott szerszámról vér csöpögött a fapadlóra, és szinte azonnal eszébe jutott a tegnap éjszaka, amikor Ghost a kínzásáról mesélt Aurorának. Ghost ugyanazt a technikát és eszközt használta, aminek Ő is áldozata volt a múltban. És mintha Ghost is most jött volna rá erre, olyan gyorsan lépett a mosogatóhoz, hogy Aurorának alig volt ideje arrébb lépnie.
- Akkor gondolom, itt maradunk éjszakára – mondta Aurora, miközben a hadnagyot figyelte maga mellett, aki szinte pánikszerűen mosta le kezeiről a vért. Mintha a tisztogatással meg nem történtté tudná tenni a múltat.
- Ja – morogta Ghost, és a kalapácsot dugta a csap alá. – Én a kanapén alszom. Te a hálószobában – tette hozzá, sötét szemeit a vértől megszabaduló kalapácson tartva, hogy uralni tudja az érzelmeit.
Hiába tartozott a feladatai közé a vallatás, nem szerette őket, mert tudta jól, milyen érzés. Még mindig emlékezett rá, milyen érzés a székhez kötözve lenni, vagy a földön feküdni megváltásban reménykedve. Tudta jól, milyen az, mikor már nem érzel fájdalmat, csak ürességet és reményt abban, hogy a következő ütés egyenesen a halálba küld. És nem volt könnyebb a másik oldalon sem állni, kínzóként, hiába tudta, hogy szükséges volt minden egyes tette.
- Kint leszek. Ellenőrzöm a terepet – szólt Ghost, mikor érzékelte, hogy nem tud megnyugodni.
- Jó, oké – felelte Aurora tétován és értetlenül nézett a hadnagy után, aki úgy fordult ki a konyhából, mintha puskából lőtték volna ki. Még a csapot is elfelejtette elzárni. – Csinálok egy kis teát! – kiabált utána Aurora, bár választ nem kapott, csupán az ajtó csattanását, ahogy Ghost bevágta maga mögött. És nem maradt más csak a csönd, meg a férfi szívszaggató zokogása a pincében.
Ghost ott hagyta egyedül Aurorát, aki hirtelen nagyon gyámoltalannak és aprónak érezte magát az idegen konyhában. Hideg volt minden és személytelen. Az sem segített, hogy fojtottan hallotta a norvég sírását is. Bátortalanul nézett körbe a konyhában valami fogódzkodó után kutatva, amikor kiszúrt az ablakpárkányon egy régi rádiót.
- Működj, működj, működj – könyörgött Aurora az orra alatt, miközben egy ujjal lenyomta az ON gombot a magnón.
Régi is volt, poros is, szinte egy idős Aurorával, de a több mint húsz éves masina kattant egyet és felvillant a körülbelül háromszor három centis kijelző. Volt az aprócska kijelző mellett néhány gomb, és Aurora azt se tudta, mit nyomjon meg, hogy elindítson valami zenét. Nem tudta eldönteni, hogy a gombok most a kazettát fogják elindítani a magnóban vagy a lemezt. Egyáltalán van benne CD vagy kazetta?
A szíve a torkában dobogott, és alig kapott levegőt. Egy rohadt ősrégi magnó előtt állt és jelenleg a fél karját oda adta volna azért, hogy zenét vagy valami mást halljon a pincében lévő férfi ordítása helyett. Találomra leütött egy billentyűt, miközben az összes élő Istenhez könyörgött a szerencséjéért. Nem akarta megvárni Ghost-ot, nem akart tőle segítséget kérni, mert tudta jól, hogy a hadnagy úgy el fogja Aurorát küldeni a búsba, hogy még. A délelőtti zuhany miatt is majdnem bekapta, holott Ghost legalább annyira élvezte a meleg víz adta élvezetet, mint Aurora.
De szerencséje volt. A magnó életre kelt és habár rekedtesen, de ontotta magából a zenét és egy nő lány hangját, és ezáltal a világ egy kicsit megint világosabb lett Aurora körül. Az orra alatt dudorászva túrta fel a konyhaszekrényeket a vízforralóért vagy egy lábasért, hogy vizet tudjon forralni a teához, amit a hadnagynak ígért.
Mindeközben a hadnagy odakint a sötétség ellen küzdött. Körülötte nem volt zene, ami kicsit kikapcsolta volna az agyát és elterelte volna gondolatait a csúf valóságról. Ott állt a ház mellett, ahol Aurora nem láthatta Őt. Nem láthatta Őt, ahogy előre dőlve a térdeire támaszkodott, és nem hallhatta azokat a mély és fojtott lélegzetvételeket, amik inkább hasonlítottak fulladásra, mint sem légzésre. Nem láthatta a tekintetét, ami még sötétebb lett a rá törő érzelmektől és emlékektől, amiktől nem tudott szabadulni sem testileg, sem lelkileg.
Aztán sikerült összeszedni magát. Mindig sikerült összeszednie magát. Kiegyenesedett, kicsit megmozgatta nyakát néhány fejkörzéssel, hogy kitisztítsa az elméjét, majd egy nagy sóhaj kíséretében visszaindult a házba, hogy elfogyassza a teát, amit Aurora ígért neki.
Értetlenül összevonta a szemöldökét és egy pillanatra megállt a bejárati ajtóban, amikor megcsapta fülét a zene. Mindenre számított, de lágy muzsikára nem. Egy pillanatra megfordult a fejében, hogy megőrült, hogy képzelődik. Nem ez lett volna az első alkalom, hogy elméje csúnya játékot űz vele, csupán reménykedett abban, hogy az elmebaj ad még neki pár évet, hogy szolgálhassa a világot.
Nem emlékezett, hogyan jutott el a konyháig, de minden kitisztult előtte, mikor meglátta Aurorát. Háttal állt neki a nő, fél kézzel a konyhapulton támaszkodott, csípőjét lágyan ringatta az ütemre, és az orra alatt énekelve bámulta a régi kék vízforralót, ami stabilan állt a tűz fölött. És Aurorának pocsék hangja volt. Néha túlszárnyalta a rádióból éneklő nő tiszta hangját az Ő saját rekedtes és hamis nyivákolásával. És mégis, mint mindent, most a konyhát is beragyogta a személyével és egy kicsit a megtört szívű Ghost-ot is, aki halvány mosollyal az arcán dőlt neki az ajtófélfának és figyelte a nőt, aki kizárta a világot maga körül.
Aurora pedig mintha érezte volna, hogy valaki figyeli, kíváncsian pillantott a háta mögé. Ajkai elválasztódtak rémületében, ösztönszerűen arrébb ugrott és majdnem felvisított, mikor belenézett a hadnagy sötét szemeibe.
- Bassza meg! Mint egy rohadt szellem – sziszegte Aurora és egyik kezét a mellkasára helyezte, hogy a helyén tartsa dübörgő szívét. – Megijesztettél. Mióta állsz itt?
- Elég régóta, hogy lássam, jól érzed magad – felelte szórakozottan Ghost és karba tette erős karjait mellkasa előtt.
- Jobb zenét hallgatni, mint a pasas sírását a pincében – vont vállat Aurora és hogy elrejtse vörösödő orcáját, inkább elfordult, hogy feltúrja a konyhaszekrényeket két darab tea filterért.
- Jogos.
Ghost kíváncsian figyelte a nőt, ahogy egymás után nyitogatta ki a szekrényajtókat. Vörösre festett körmei minduntalan megcsillantak a lámpafényben, ahogy rámarkolt a fogantyúkra. És a hadnagy éjszínű szemei kicsit tovább figyelték a nő kerek csípőjét, mikor Aurora lehajolt a lenti szekrénysorhoz.
- Nem rajongsz a vallatásokért – jegyezte meg Ghost, mikor Aurora felegyenesedett két bögrével és két kamillás tea filterrel.
- Nem igazán.
- Gondoltam.
Aurora nem felelt, csak bólintott és kicsit nagyobb figyelemmel helyezte a tea filtereket a bögrékbe, mint kellett volna. Ugyanígy tett a cukorral is, lassan és megfontoltan kanalazott bele a dobozba és szórta a porcelánokba. Még mindig háttal állt a hadnagynak, aki most is érdeklődve figyelte a nő mozdulatait.
A zene még mindig rekedtesen szólt a rádióból, a régi lámpa a plafonon néha-néha pislákolt, köszönhetően a régi vezetékeknek, a gáztűzhelyen forrósodó vízforraló zúgott. És a pincében kikötözött férfi némán siratta öt körmét, amit a hadnagy szívtelenül leszakított a szeghúzó kalapáccsal, miközben azon morfondírozott, micsoda beteg állat a vörös meg a maszkos, hogy megkínzása után zenét hallgatnak az ő házában.
Aurora és Ghost pedig csendben volt. Olyan csönd volt közöttük, amiben érzékelni lehetett a feszültséget, és amit az emberek általánosságban igyekeznek megtörni valamiféle banális mondattal. Aurora gondolt arra, hogy megszólal, mond valami elcsépelt dolgot, hogy ne legyen olyan kínos a csend kettejük között, de egy ötlete sem tűnt jónak, így inkább csendben maradt. Míg Ghost volt olyan bátor, hogy megszólaljon mély hangján.
- Mire gondolsz?
Tudta a hadnagy, hogy Aurorának jár az agya. Hiába állt neki háttal a nő, látta, ahogy ritmustalanul lélegzett. A vállai nem mozogtak normálisan, vagy ha mozogtak is, akkor elég feltűnően, mintha nagyokat sóhajtott volna a nő. Mintha nyugtatni próbálta volna magát.
- Semmire – felelte Aurora, holott gondolatai több kilométert szaladtak többféle irányba.
Gondolt arra, hogy beszélgetést kéne kezdeményezni Ghost-tal. Gondolt a pincében lévő férfira, aki megkínozva és kikötözve ücsörgött a széken a sötétségben. És gondolt arra a különleges, mégis izgalmas feszültségre, ami körbe ölelte őket és a konyhát.
- Te? – fordította meg a kérdést Aurora.
- Túl sok mindenre.
Auróra ismét bólintott és nem tett fel több kérdést. Tudta, hogy a hadnagy egy zárkózott ember. Biztos volt benne, hogy nem fogja megosztani Aurorával a gondolatait, még akkor se, ha a nő rákérdezne. Így inkább ráhagyta és elfoglalta magát a teakészítéssel, mikor a vízforraló hangos fütyöléssel jelezte, hogy dolog van. Bár megállt mozdulataiban, mikor a rádióból ismerős gitárhangok csapták meg a fülét.
- Jól vagy? – kérdezte Ghost halkan és óvatosan, mikor észrevette, ahogy Aurora megtorpant.
Megállt a levegőben a keze, a kancsó szájából épphogy csöpögött a víz, az is a konyhapultra ment, nem pedig a bögrébe. Ghost látta, ahogy Aurora sebesen fordította fejét a rádió irányába. Látta, ahogy zöldes barna szemei alig láthatóan összeszűkültek. És szinte biztos volt abban, hogy a nő szíve kihagyott egy ütemet az ismerős dallamot hallva.
- Persze, jól vagyok – felelte Aurora lazán, bár Ghost tudta, hogy hazudik, még akkor is, ha a nő kierőszakolt magából egy mosolyt, amíg átnyújtotta a hadnagynak a teáját. – Szeretem ezt a számot.
Ghost hálásan biccentett a bögréért. Ismerte a dalt, ami a rádióból szólt. Igazi klasszikus volt, habár nem éppen az Ő műfaja volt, tekintve, hogy rock zene volt. Ha valaki kínozni akarta volna a hadnagyot, akkor erre az egyik legjobb módszer a rock zene lett volna. Gyűlölte, rühellte, vénáin mindig végig rohant egyfajta tűz, amit fájdalmas dühnek nevezett a gyerekkora miatt. Most is felállt a hátán a szőr, mégis a magnó felé bólintott, amíg feltűrte maszkját az orráig.
- Adj rá egy kis hangot.
És Ghost elérte, amit akart; Aurora arca felragyogott. Mosolyának napsugarai beragyogták a konyhát, elvakítva Ghost-ot, aki mintha a Napba nézett volna, hunyorogva figyelte, ahogy Aurora a magnóhoz lépett és feljebb tekerte a hangerőt.
- És ha elmész, veled akarok menni. És ha meghalsz, akkor veled akarok meghalni. Megfogni a kezed és elsétálni – hallatszódott a férfi hangja a hangszórókból, Aurora és Ghost tekintete pedig találkozott.
Némán bámultak egymásra, míg a magnóból ordított a grandiózus gitárszóló. Ismét felerősödött közöttük a feszültség. A kimondatlan szavak és kérdések a levegőben lógtak. A fájdalom és a gyász elszorította mindkettőjük torkát. A nő a testvérét és a fiatalságát siratta, míg Ghost a családját és az egész életét.
Mindketten sérültek, fáradtak és magányosak voltak. Mint a hegymászók, akik egy szikla szélén a legkisebb kavicsba kapaszkodnak minden erejükkel. Horzsolások a térden és a könyökön, a hegyi levegő szúrja a torkot, a vér a fülben tombol és az agy kiutat keres, legalábbis egy kapaszkodót, ami megmenti őt a zuhanástól. És ott van, ott áll, teát kortyolgat óvatosan, egy karnyújtásnyira van, és mégsem mozdulnak a végtagok érte, mert a lélek fél, hogy túl közel kerül a mélységhez vagy a magassághoz.
- Milyen magányos nap, és az enyém. Ez egy olyan nap, aminek örülök, hogy túléltem – fejezte be a dalt az énekes és ezzel egy időben Ghost felsóhajtott, lenézett teájára a kezében, megtörve a szemkontaktust közte és Aurora között.
- Későre jár – morogta az orra alatt, majd a rádió felé pillantott, ahonnan most egy másik szám szólt. – Aludnunk kéne egy kicsit.
Aurora a földre pillantott és megköszörülte a torkát, hogy feloldja torkában a gombócot. Nem tudta, hogy a melankólikus zene keltett benne furcsa érzéseket vagy Ghost mély tekintete, de hirtelen gyengének érezte a térdeit. Fél kézzel belekapaszkodott a konyhapult szélébe, másik kezével kicsit erősebben markolta a bögrét a markában, hátha az is talpon tartja, majd bólintott.
- Ja, igazad van. Későre jár – motyogta Aurora, majd bátortalanul körbe pillantott a konyhában és kiemelten figyelt arra, hogy ne nézzen a hadnagyra, aki most már ismét a nőt bámulta. – Akkor én… - kezdte esetlenül és Ghost-ra pillantott, aki biccentett egy mély pislogás kíséretében. – Akkor én megyek, és alszok. Gondolom, reggel találkozunk.
- Jó éjszakát – bólintott ismét Ghost.
Aurora is bólintott, majd fejét lehajtva elhúzott Ghost mellett, rá se nézve a férfira. Ghost pedig nem mozdult az ajtófélfától, nem nézett Aurora után, csak belekortyolt a teájába, miközben tekintete a magnón pihent, mert tudta, ha a nő után néz, akkor utána is fog menni.