Work Text:
Mikor Niccolo életében először tette a lábát Paradis szigetére, már számított arra, hogy miben lesz része: kíméletlen szörnyetegekkel fog találkozni, akik az egész világot az uralmuk alá akarják hajtani, akikből az összes emberség kihunyt, akik a legkülönfélébb módokon szeretnék őt kivégezni.
Ezért a legkevésbé sem számított arra, hogy egy verőfényes délutánon ezek az ördögivadékok előtt fogja demonstrálni a kulináris képességeit. Átkozta Yelenát, hogy belerángatta őt ebbe a baromságba.
Még csak pár napja tartózkodott ezen a szigeten, és ez idő alatt nyolc eldián emberrel került a legtöbbször kapcsolatba. Ott volt Hange, aki már szinte őrülten rajongott minden újdonság iránt, és hihetetlen izgalommal csodálkozott rá olyan dolgokra, amik Niccolo és az egész külvilág számára egyértelműek voltak. Neki szinte szöges ellentéte volt Levi a mindig komor képével és a tisztaságmániájával. Kár, hogy a mocskos vérétől nem tudja magát megtisztítani, gondolta magában Niccolo, amint a háta mögött hallotta, hogy a férfi az étkezőasztal poros állapotát nehezményezi. Ez a Levi-Hange páros olyannak tűnt, mint egy nyugdíjas házaspár; a piszkálódásaik kissé irritálták Niccolót.
Aztán ott voltak a fiatalok. Az Armin nevű szőke srác egész értelmesnek tűnt, bár a folyamatos kíváncsisága kicsit idegesítővé kezdett válni. Mikasa egy elég csendes lány volt, de a közelében Niccolo valamiért mindig fenyegetve érezte magát. Mikor a lány megtudta, hogy Niccolo jeleskedik a főzésben, rávágta, hogy az ő specialitása a hússzeletelés; ám a marley-i fiú nem tudta, hogy hogyan is kéne értelmeznie ezt a mondatot, és igazából nem is akarta megtudni. Armin és Mikasa Marley legnagyobb ellenségével, magával az Alapító Titánnal, Eren Jägerrel lógtak a legtöbbet. Niccolo szerint ebből a csapatból rá illett volna legjobban a Paradis ördöge kifejezés. A fiú szemében mintha folyamatos harcra felkészültség és gyűlölet égett volna. A másik három tinédzser, Jean, Connie és Sasha is afféle legjobb barátoknak tűnt. Niccolo szíve szerint a konyhakésével levágott volna egy darabot Jean egójából, Connie-nak pedig javasolt volna egy olyan ételt, ami serkenti az agy működését. Sasha pedig... mindenesetre egy érdekes szerzet volt.
Aznap éjjel látta meg a lányt először, mikor a szigetiek “beinvitálták” őt Paradisra.
– Gyerekek, bemutatom nektek az új barátunkat, Niccolót! – vezette – vagy inkább ráncigálta – oda a fiatal katonát Hange a hat tinédzser elé.
Első ránézésre a lány egyáltalán nem tűnt az ördög ivadékának. Nagy, kerek, barna szemei álmosan csillogtak a sötétben, majd kíváncsian tágultak ki, hogy megfigyeljék a jövevényt. Egy pillanat múlva a barna szempár összeszűkült, és a lány olyan arcot vágott, mint aki ki akar szimatolni valamit.
– Friss hús – bökte ki hirtelen, kertelés nélkül.
Niccolo azt se tudta, mit reagáljon erre. Ezek a szigeti ördögök még embert is képesek enni?, rökönyödött meg gondolatban.
– Mi az, Sasha, máris felméred a marley-i kínálatot? – bökte oldalba a lányt a mellette álló fiú.
Szóval Sashának hívják őt.
– Hallgass, Connie – bökte vissza a fiút Sasha. – Csak észrevettem, hogy az emberünknek olyan illata van, mint a friss húsnak. Biztos, hogy szokott főzni! – csillant fel a szeme hirtelen.
Így történt meg az, hogy a sors összehozott egy marley-i szakácsot és egy különösen jó étvágyú eldiánt.
----------
Niccolo hirtelen kizökkent a gondolataiból, és hálát is adott az égnek, hogy kizökkent, mert ha csak egy másodpercet is késett volna, a finom fogásoknak annyi lett volna. Gondolatban megátkozta magát, hogy egy eldián miatt figyelt oda kevésbé a munkájára.
A megterített asztal már roskadt a sok ínyencségtől, az eldiánok pedig furcsán méregették a kosztot. Niccolót meg sem lepte volna, ha hozzá sem nyúlnak az ételhez. Biztos még finnyásak is ezek a nyavalyások...
Ám a sors úgy döntött, megint meglepi őt. Sasha úgy tömte magába a tenger gyümölcseiből készült eledelt, mintha az éltető oxigént lélegezné be.
– Niccolo, te egy zseni vagy! – fakadt ki örömében a lány, teli szájjal. Bár a könnye, taknya és nyála egyszerre folyt, a fiú nem látott benne semmi olyat, amit taszítónak gondolt volna.
Érezte, hogy akaratlanul is pír szökik az arcába.
– N-ne egyél úgy, mint egy malac! – szólt rá a lányra. Mégis mi a fenéért remegett a hangja?!
– Még soha nem ettem ilyet! – azzal Sasha még nagyobb harapásokkal kezdte el pusztítani az ételt.
– Még rengeteg van, szóval csak lassan! – fordított neki hátat Niccolo, hogy újra a főztjének szentelje a figyelmét.
Az edényekben rotyogó étel hangja se tudta elnyomni a szíve eszeveszett dörömbölését. Abban a pillanatban nem egy Marley-ból érkezett katonának érezte magát, hanem egy átlagos embernek, aki mindent belead a szenvedélyébe.
A főzés mindig is örömet okozott neki. Az otthonában mindenki, aki megkóstolta, csak dicsérni tudta a főztjét, és mindenki csodálkozott, hogy egy ilyen tehetséges fiatalember miért áll be a hadseregbe, ahelyett, hogy csak egyszerűen szakácsként helyezkedne el. Niccolo akkor úgy gondolta, hogy számára a főzés csak egy hobbi, nem egy hivatás; az egyetlen dolog, amit hivatásaként el tudott képzelni, csak a hazájáért való harcolás volt.
Ám abban a pillanatban, ahogy meglátta, hogy ennek az eldián lánynak annyira ízlik az, amit főzött, hogy még könnyek is gyűltek a szemébe, egy pilanat erejéig egy röpke gondolat szállt a fejébe. Talán ebből is állhatna az élete: semmi harc, semmi ellenségeskedés, egész végig csak azzal foglalkozna, amit tényleg szeret, és ezzel még örömet is okozhatna másoknak... Még egy embert is talált ezen a szigeten, aki mindennél jobban értékeli a munkáját, és ő biztos, hogy mindvégig támogatná...
Aztán csak sebesen megrázta a fejét. Ne is álmodj ilyenekről. Hisz ezek az ellenségeid. Még ha nem is tűnnek annyira ördöginek...
– Niccolo, még kérek! – hallotta meg a háta mögül Sasha harsány hangját.
A fiú csak megadóan sóhajtott egyet. Nagyon hosszú lesz az itt töltött idő...
----------
A Felderítők éppen aktuális szállásán Sasha az ágyán volt elnyúlva, a plafont bámulta. Az ízelőbimbóiba élénkebben ivódott bele az aznap elfogyasztott finomságok íze, mint bármi más egész életében. Rettentően kívánta azt az akármit, aminek a nevét nem tudta megjegyezni. Érezte a késztetést, hogy egyenesen Niccolóhoz rohanjon, és szépen megkérje őt – vagyis pontosabban kikövetelje tőle -, hogy főzzön még neki abból a finomságból.
A szívének egy aprócska szeglete azt súgta, hogy talán nem csak az étel miatt szeretné meglátogatni a fiút.
Az eddig megélt tizenhét éve alatt nem igazán tudott megszámlálni olyan alkalmakat, mikor egy ellentétes nemű egyedet vonzónak talált volna. A szülőfalujában lakó fiúkkal nem igazán barátkozott össze, és bár a kadéttársai közül több fiút is a barátjának tekinthetett, egyikük se ébresztette fel benne a vonzalmat. A legközelebbi fiúbarátaira sem tekintett soha másképp, mint csupán egy barátra. Connie-val annyira összenőttek, hogy már a testvérének tekintette őt volt, Jean (az egóját leszámítva) egy nagyszerű ember volt, de nem volt Sasha esete; a fiú már amúgy is évek óta bele volt zúgva Mikasába. Sasha legbelül nagyon remélte, hogy fog történni közöttük valami; szerinte ők ketten megérdemelték volna egymást. Sasha Arminra se gondolt másképp; barátként tökéletes volt, de a fiú szerinte nagyon feszült volt, és mindent túlságosan komolyan vett; az ő szíve is már másnak volt ígérve; Sasha le merte volna fogadni, hogy nem csak unalomból látogatja meg olyan sokszor a kristályba bújt Annie-t. Eren meg... hát, olyan... Eren volt.
Niccolo viszont... valamit felébresztett Sashában. Nem elég, hogy a fiú már külsőre is nagyon megkapó volt, Sashának még az is feltűnt, hogy mindent belead a munkájába. Annak ellenére, hogy nekik, eldiánoknak, az ellenségeinek főzött, mégis a lehető legjobbra törekedett. Látszott rajta, hogy örömét leli abban, amit csinál. (És azért a szakácskötény jobban állt neki, mint a katonai egyenruha...) Sokkal jobban illett ez hozzá, mint a harcolás. Sashát egy kicsit saját magára emlékeztette: ő is imádott vadászni, örömét lelte benne, és jobban szerette azt csinálni, mint a harcmezőn emberéleteket kioltani. A lány fejében már megfordult, hogy mennyivel egyszerűbb lenne csak a saját erdejében bóklászni, békében élni, ám tudta, hogy nem teheti meg. Ha meg szeretne védeni bárkit is, ki kell lépnie a kis erdejéből. Mert ez az élet rendje ebben a világban.
De Niccolónak nem kell ezt tennie. Felhagyhatna a harccal, és letelepedhetne itt, Paradison, főzhetne annyit, amennyit csak akar. És ha a sziget népe nem fogadná el őt itt, mint egy marley-it, egy ember biztos lenne, aki támogatná őt.
Sasha nem értette, miért érdekli őt egy olyan ember sorsa, akit csak pár napja ismer, de élete során legtöbbször nem az eszére, hanem az ösztöneire hallgatott – és nem egyszer volt ez a segítségére.
Villámgyorsan húzta fel a cipőjét és surrant ki az ajtón.
----------
Niccolo a lefekvéshez készülődött a szerény kis hajlékán, ami egy kis hálószobából és egy konyhából állt. Az ideje nagyrészét az utóbbiban töltötte. Ezek az eldiánok nem is szolgáltattak egy rossz lakást neki. Már lépett volna be a szobájába, mikor is egy erőteljes kopogást hallott meg. Nagyot sóhajtva ment ajtót nyitni, nem is érdekelte, hogy már abban a ruhájában volt, amiben aludni szeretett volna, csak hamar túl akart lenni ezen, és elküldeni azt, aki ilyenkor zavarja őt.
Ám amint kitárta az ajtót, ez a szándéka teljesen feledésbe merült, hisz’ esze ágában sem lett volna elküldeni az előtte álló Sashát.
Sasha észrevétlenül próbálta végigmérni a szakács fiút. A rövidujjú pólója egész jól kiemelte az alakját, és láttatni vélte az izmait. A lány próbálta elrejteni az arcán megjelenő halvány pírt.
- Hát te? – kerekedett el Niccolo szeme; a kelleténél lágyabban szólalt meg. – Ti, eldiánok nem szoktatok aludni?
- Megnyugodhatsz, mert szoktunk – válaszolt a lány. – Csak nem minden nap fordul elő, hogy egy más földről érkezett séf ilyen finomságokkal kínál minket – tért máris a lényegre.
Niccolo szája szinte tátva maradt.
- Még mindig éhes vagy? – hökkent meg. – És képes voltál ilyen későn csak ezért eljönni hozzám?
- Szeretek enni, ennyi az egész! – húzta össze a szemöldökét a barna hajú, a száját pedig enyhén összepréselte.
- Nem is látszik rajtad – csúszott ki a fiú száján, amit egyből megbánt. De miért is érdekel az engem, ha megsértek egy eldiánt?
Erre Sasha ajka egy mosolyra görbült.
- Nocsak, ezt vehetem egy dicséretnek? – szólt enyhe pimaszsággal a hangjában. Elégedetten szemlélte, hogy Niccolo alig észrevehetően pirult el. – Egyébként eléggé kifizetődő, ha az ember lánya nap mint nap azért harcol, hogy túléljen...
- Most enni jöttél ide, vagy beszélgetni? – kérdezte zavarba jőve a szőke. – Ha abból szeretnél enni, amit ma főztem nektek, akkor sajnálom, de nem tudom most elkészíteni. Sok időbe telik, és nagyon késő van már. Jobb lenne, ha lefeküdnél.
Miért fájt ennyire kimondani ezeket a szavakat?
Sasha tudta, hogy talán jobb lenne ilyenkor hallgatni, de őt nem olyan fából faragták, hogy csak úgy beletörődjön valamibe, próbálkozás nélkül.
- Ezt csak azér’ mondod, mer’ egy mocskos eldián vagyok? – jöttek a szavak a lány ajkára gondolkodás nélkül. Akaratlanul is előjött a tájszólása; ilyesmi megesett vele olyan alkalmakkor, mikor elragadták az érzelmei.
Niccolo megrökönyödve nézett a lányra a hirtelen hangulatváltozása hatására.
- Én... nem mondtam ilyet – emelte maga elé a két kezét védekezően, majd megadóan sóhajtott egyet. Jó ég, mit hoz ki ez a lány belőlem... – Tudod mit? Megfőzöm neked, csak számíts arra, hogy későre lesz kész, és majd holnap ne nyavalyogj nekem, hogy nem aludtál eleget.
A francba. Elbuktam. Behódoltam egy eldiánnak.
Sasha arcáról el is tűnt a pillanatnyi düh; egy édes, kissé szégyenlős mosoly vette át a helyét, a szemei ellágyultak.
- Köszönöm.
Abban a pillanatban Niccolo nem egy paradisi ördögöt látott, hanem inkább egy... angyalt.
- És még lehet egy kérésem? – folytatta a lány, mire a fiú bólintott egyet. – Megtanítanád, hogyan kell elkészíteni azt a tengeri micsodát? Nem akarlak mindig zavarni, mikor megkívánom. Látom, hogy csak a terhedre vagyok...
Niccolónak már a nyelve hegyén volt, hogy azt válaszolja: Nem kell megtanuld. Annyiszor fogok neked főzni, ahányszor csak akarod. De helyette csupán ennyit mondott.
- Nem vagy a terhemre. Megtanítom neked.
Niccolo nem is gondolta, hogy ennyire jó érzés lehet továbbadni valakinek a tudását. Sasha egy rendívül fogékony alanynak bizonyult erre a célra: figyelmesen hallgatta őt, és szorgalmasan jegyezte le a receptet – bár Niccolónak figyelnie kellett arra, hogy a lány ne csenjen el egy darabot se a hozzávalókból...
Mindketten próbáltak lopott pillantásokat mérni egymásra. Niccolo szeme akaratlanul is elidőzött a lány hosszú, rozsdabarna haján, a karcsú termetén, a száján, ami meglepetten nyílt el az előkészületben levő étel láttán; Sasha pedig csak nyelt egyet, amint végigmérte a fiút, aki koncentrálva emelte a szája elé a kanalat, hogy belekóstoljon a főztjébe.
- Kóstold meg, szerinted kell bele még valami fűszer? – nyomta a kanalat Niccolo a lány arcába. Eddig csak a saját képességeiben bízott, de most valamiért úgy érezte, ki kell kérje a lány véleményét is.
Sasha gondolkodás nélkül ízlelte meg az ételt. Csak egy pillanat múlva realizálta, hogy Niccolo nem törölte le maga után a kanalat.
Közvetett csók.
Gondolatban fejbekólintotta magát. Sasha, ne viselkedj úgy, mint egy idióta, szerelmes kislány!
Komolyságot erőltetett magára, s úgy válaszolt.
- Szerintem finom... de, úgy érzem, valami hiányzik belőle. Talán egy kis bors?
Most Niccolón volt a sor, hogy fejbekólintsa magát gondolatban. Ez volt az első alkalom életében, hogy egy hozzávalót kifelejtett a főztjéből. Miért lett minden ok nélkül ilyen figyelmetlen?!
- Igazad van – azzal bele is szórta a fazékba a kellő mennyiségű fűszert. Miután megkóstolta, elégedetten bólintott egyet. Tökéletes.
Perceken belül az asztalon ott is pompázott a sok finomság, két terítékkel együtemben.
- Nahát, Niccolo, te is eszel? – kérdezte meglepődve Sasha, amint leült a székére.
- Megéheztem ettől a sok főzéstől... – vallotta be a fiú, miközben helyet foglalt a lánnyal szemben.
- Hát akkor, jó étvágyat! – szólt olyan izgalommal a hangjában Sasha, mint aki egész életében csak erre várt.
Abban a pillanatban, amint bekapta az első falatot, könny szökött a szemébe.
- Ez az istenibbnél is istenibb! Ezért megérte!
Ahogy Niccolo végignézett a lány boldogságtól ragyogó arcán, egyet tudott vele érteni. Igen, ezért tényleg megérte.
Pár percig kellemes csendbe burkolódzva falatoztak.
- Mondd, Niccolo – törte meg a szótlanságot a lány. – Miért utálod az eldiánokat? – Sasha nem szeretett köntörfalazni, ezért egyből a lényegre tért.
Niccolo letette a kezéből a villát, és elgondolkodva Sasha szemébe nézett.
- El kell ezt mondjam? Hiszen már mindenki tudja. Évszázadokig terrorban tartották a világot, civilizációkat romboltak le, tönkretettek mindent – sóhajtotta. – Te nem utálnál egy olyan népet, aki szenvedést okozott a sajátodnak?
- Hogy őszinte legyek, éreztem már hasonlót – sütötte le a szemét Sasha. – Mikor a Mária-falba lyukat ütöttek, rengeteg ember maradt otthon nélkül. Őket a többi ember kellett befogadja, köztük a mi erdőbeli falunk is. Mikor ezt meghallottam, máris neheztelni kezdtem rájuk, hogy ide akarnak jönni. Nem akartam idegenekkel osztozni a hazámon. Aztán rájöttem, hogy nem élhetem le úgy az életemet, hogy csak a saját erdőmet ismerem. Ki kell nyíljon előttem a világ, meg kell ismerjek más erdőket, más embereket, mielőtt még megítélném őket – emelte fel a fejét, egy komoly szemkontaktust váltva Niccolóval. – Még mindig nem értem ezt a világot. De én úgy gondolom, hogy ha nem törekedünk arra, hogy jobban megismerjük egymást, sosem fogunk előrébb jutni. Vegyünk téged és engem: egy marley-i és egy eldián egy asztalnál ül, és egyikük se ugrott neki a másiknak. Lehet, hogy ez csak két ember a rengetegből, de már ez is valami, nem? – tárta szét a karját, majd egy újabb falatot evett.
Niccolo meglepődött Sasha szavain. A lány, akit elsőre bolondosnak nézett, most igazán bölcs gondolatokat tárt elébe.
- Lehet, hogy igazad van... A felmenőitek sok bűnt követtek el. De azok nem ti voltatok. Ti, akik a falak mögé vagytok bezárva, semmi rosszat nem tettetek a világ ellen... mert nem is tudtátok, hogy rajtatok kívül is van világ – Niccolo saját magán is meghökkent, hogy ilyeneket egyáltalán ki mert mondani. Mintha magának mondott volna ellent, mégis... úgy érezte, hogy eddig rosszul ítélte meg a szigetieket. Sasha szavai megvilágítottak benne valamit. – Marley-ban vérszomjas ördögökként voltatok lefestve. Nem ismerlek még titeket annyira, de... ti egyelőre nem tűntök azoknak. Legalábbis te nem, Sasha.
Sasha szemei csodálkozva, de annál boldogabban tágultak ki. Most mondta ki először a nevét...
- Na végre-valahára, hogy elkezdted így gondolni! – villantott egy győzedelmes vigyort a fiúra. – De hogy jobban meg tudjuk ítélni, hogy milyen ember a másik, nem gondolod, hogy jobban meg kéne ismernünk egymást?
Niccolo erre csak megadóan bólintott egyet.
- Legyen – próbált közömbösnek hangzani, de belülről csak úgy furdalta a kíváncsiság; egyáltalán nem bánta volna, ha minél többet megtud Sasháról.
Azt se bánta, hogy a lány félig tele szájjal mesél neki mindenről: elregélte, hogyan éltek sokáig az emberek hazugságban a falak mögött, hogyan teltek a napjai, mielőtt még jelentkezett volna a katonaságba, hogy ő és a barátai mennyi megpróbáltatást tudhattak a hátuk mögött, hogy mennyi társukat látták elesni; de mesélt ritka, pillanatoknak tűnő szép emlékekről is. Niccolo minél többet hallgatta őt, annál jobban kezdett empátiát érezni az eldiánok iránt – és annál jobban kezdte őt elvarázsolni a lány. Megfogta Sasha őszintesége, az egyszerre bájos és elhivatott természete, a bátorsága, és még egy bizonyos valami, amit nem tudott megfogalmazni magának. Ez nagyon furcsa volt számára, hiszen szakácsként pontosan tudta, hogy egy ételt milyen hozzávalók precíz elegye varázsol ízletessé; ám Sashában volt valami igazán különleges, ami ellenálhatatlanná tette őt. Niccolo igazán meg szerette volna fejteni, mi az a titkos hozzávaló, amivel a lány ennyire megbolondítja őt.
- Na és te, Niccolo? – billentette kérdőn oldalra a fejét a barna hajú. – Te hogyan jutottál idáig?
- Nem olyan komplikált az én történetem – kezdett bele sóhajtva a szőke fiú. – Egész életemben azt tömték a fejembe, hogy gyűlölnünk kell az eldiánokat, hogy jobb lenne, ha egy sem maradna a Földön, hogy miattuk szenvedett az egész világ. Én pedig bekajáltam az egészet. Sokan mondták, hogy milyen tehetséges szakács vagyok, sok ember arcára csalt mosolyt a főztöm, de én nem elégedtem meg ennyivel. Szerettem volna tényleg segíteni az országomnak. Szerettem volna, ha valamin tényleg tudnék változtatni. De minél több időt töltök ezen a szigeten, annál jobban kezdek kevésbé biztos lenni abban, hogy a jót cselekszem – sütötte le a szemét. – Az egész életemet arra tettem fel, hogy olyan emberek ellen harcoljak, akik talán nem is vétkesek...
Abban a pillanatban jött rá, milyen érzés is az, ha az emberre rátör a bűntudat. Az előtte levő tálat kezdte el fixírozni, mikor is megérezte, hogy egy tenyér simul a vállára. Mihelyst felnézett, Sasha együttérzést sugárzó ábrázatával találta szemben magát.
- Teljesen megértelek. Egy évvel ezelőttig úgy gondoltuk, az az egyetlen célunk, hogy az összes titánt eltöröljük a Föld színéről. És most meg... – nevetett fel keserűen – az egész fáradtságunk csak egy porszemnyinek tűnik ehhez a nagy világhoz képest... – csóválta meg a fejét. – De én hiszem, hogy ennek az egésznek volt értelme, hogy ami történik, annak van értelme. Niccolo – nézett tőle szokatlan komolysággal a fiatal katona szemébe – talán, sőt nem csak talán, hanem biztos, hogy furcsán fog hangzani, amit mondok, de... akár fel is hagyhatnál a harcolással.
- H-hogy mi? – tágultak ki a fiú szemei a meglepetés erejétől.
- A főzésnek is szentelhetnéd az idődet, mert hidd el, Paradisnak szüksége van egy kis újításra! – kerekedtek el izgatottan a barna szemei. – Még csak pár napja ismerlek, és nem tudom, kinek képzelem magam, hogy beleszóljak az életedbe, de... érdekel, hogy mi lesz veled, Niccolo.
Niccolo imádkozott azért, hogy ettől a nem várt kinyilatkoztatástól a hirtelenjében táncra perdült szíve erős dobbanásai ki ne hallatszanak. Fogalma se volt, milyen válasszal kéne előrukkoljon, de szerencséjére a természet megkegyelmezett neki. Az ég haragosan dörgött egyet, majd úgy elkezdett szakadni az eső, mintha dézsából öntötték volna. Az ablakhoz ütődő jégdarabkák zaja már csak hab volt a tortán.
Sasha tanácstalanul bámult ki az ablakon.
- Talán haza kéne rohanjak, mielőtt még csak rosszabbra fordulna az idő...
- Nehogy ki merd tenni a lábadat ilyenkor! – bukott ki egyből Niccolóból.
Egyikük se tudta, melyikük lepődött meg jobban ezen. A fiú oldalra fordulva próbálta elrejteni az ábrázatát, ami az imént főzőtt rák színével vetekedett, a lány pedig kuncogva elmosolyodott.
- Nem kell ennyire féltened engem. Egy katona vagyok. Ennyit kibírok.
Azonban nem tudta megállni, hogy az álmosság ne vegyen erőt rajta, és ne ásítson egyet.
- Lehetsz akármilyen erős katona, ilyen álmosan mégsem kéne hazamenjél – csóválta meg a fejét a fiú. Mégis miért félti őt ennyire?
- Itt is megvárhatod, amíg vége lesz a viharnak... – máris elpirult, amint ezt kimondta, és az, hogy Sasha arcán is ugyanaz a pír tükröződött, csak olaj volt a tűzre. – S-sajnálom, semmi rossz szándék nem volt a fejemben! – emelte fel a két kezét védekezően.
- Tudom, hogy nem volt – mosolyodott el Sasha, hogy megnyugtassa a fiút.
- Le is pihenhetsz a kanapén, ha szeretnél, és én majd felkeltelek, ha elállt az eső – ajánlotta fel udvariasan Niccolo a lánynak.
Hihetetlen, hogy órákkal ezelőtt még fenntartásai voltak az eldiánokkal szemben, most meg a kanapéját kínálgatja az egyiküknek.
- Köszönöm. Most, hogy mondod, tényleg nincs energiám semmire – válaszolta Sasha, miközben még egy ásítást nyomott el.
Percekkel később már Niccolo kanapéján húzta a lóbőrt; az álom nagyon gyorsan elnyomta őt.
Niccolo az ablakot kémlelte, de a tekintete akaratlanul is a békésen alvó lányra vándorolt. A vihar egyáltalán nem akart csitulni; a fiú sóhajtva egy pokrócot terített a barna hajú lányra. Egyáltalán nem érdekelte, mit fognak mondani a marley-i társai, ha kitudódik, hogy egy éjszakára egy eldiánt befogadott a házába. Az egész lényét átjárta a nyugalom, ahogy a lány szuszogását hallgatta; azok a hangok úgy csengtek a fülébe, akár egy kellemes altatódal. Hagyta, hogy a szemei lekoppanjanak, és ott, a széken ülve elragadja az álom.
Nem is gondolta, hogy ez a bizonyos este egy sokkal nagyobb dolognak lesz az előfutára...
----------
Ahogy teltek-múltak a hónapok, Niccolo számára már-már természetesnek hatott, hogy Sasha többször is látogatást tesz nála. A lány társaságát sosem tudta megunni, minden egyes alkalommal egy kicsivel jobban megismerte, mindig egy újabb kis morzsát kapott belőle. Rá kellett jönnie, hogy kezdte megszokni ezt az életformát: az étterem, amit nemrég hagytak rá, nagy sikernek örvendett a paradisiak körében, akik közül néhányat, - bár magának is alig akarta bevallani – kezdett megkedvelni. Sasha barátai nem is bizonyultak rossz társaságnak.
Talán Sashának igaza volt, mikor azt mondta, hogy a főzésnek szentelhetné az idejét. Jobb volt, mint gyűlöletet táplálni más emberek iránt.
Sasha egy új irányt adott az életének. Valamilyen úton-módon meg akarta köszönni ezt a lánynak – és szerette volna, ha még több időt tölthetne vele, szerette volna, ha az életének szerves rész lenne. És ennek érdekében tennie kellett valamit.
– Jó éjszakát, Niccolo! - köszönt el tőle az egyik “főzős estéjük” után Sasha, ám az üdvözletét ez alkalommal nem csak szóval fejezte ki, hanem tettel is - mégpedig egy puszi formájában.
Miután a lány kiment az ajtón, Niccolo még mindig úgy állt a szobában, mint egy szobor. Most már tényleg tennie kell valamit.
----------
– Sasha, valami baj van? Olyan szótlan vagy - rázta meg gyengéden a barna hajú lány vállát Historia, mire Sasha nyomban visszazökkent a jelenbe.
Ő és Mikasa éppen Historia - eléggé előkelő - szobájában vendégeskedtek. A három lány csak nagy ritkán tudott időt szakítani arra, hogy egy kis “csajos estét” csapjanak. Furcsa volt egy kényelmes ágyon ücsörögni úgy, hogy körülöttük a nagyvilágban ki tudja, mi fog történni, de Sasha nagyon szerette az ilyen alkalmakat. Arra emlékeztette, mikor kadétokként, a lányok a takarodóra fittyet hányva a hálókörletükben beszélgettek, nevetgéltek, és egyszerűen úgy viselkedtek, mint néhány átlagos tinilány. Amint végignézett a vele szemben ülő Historia és Mikasa aggódó arckifejezésén, akaratlanul is odaképzelte melléjük Ymirt, Annie-t, Minát meg Hannah-t. Milyen egyszerű volt akkor minden...
– Nincs semmi baj – felelte mosolyogva Sasha. – Csak kicsit... elkalandoztam.
– Mostanában sokszor “elkalandozol” – rajzolt idézőjeleket a levegőbe felvont szemöldökkel Mikasa. – Van valami, amiről mi nem tudunk?
– Igazából... – pirult el Sasha – van.
Mire ezt kimondta, a másik két lány rögvest kíváncsian hajolt közelebb hozzá, a tekintetükkel sürgetve őt.
– Niccolo randira hívott.
----------
Sasha kissé idegesen szedte a két lábát Niccolo étterme felé, ám nem számított arra, hogy a fiú az épület előtt fogja őt várni egy kosárral a kezében. Köszönésképpen kissé félénken ölelték át egymást, majd Niccolo csodálkozva vezette végig a tekintetét a lányon.
– A hajad... nagyon szép így - dicsérte meg enyhe pírral az arcán Sashát. A lány szokásához híven egy copfba fogta a haját, ám most egy kicsivel rövidebbre volt vágva a megszokottnál; még a frufrujától is megvált.
– Köszönöm – hálálta meg Sasha az imént kapott bókot egy mosollyal. – Piknikezni fogunk? – érdeklődött.
– Úgy gondoltam, biztosan jobban tetszene ez neked, mint egy éttermi asztalnál üldögélni – bólintott helyeslően Niccolo.
Sasha nagyon hálás volt ezért; tényleg szimpatikusabb volt egy pokrócon való falatozás. Hagyta, hogy a fiú egy közeli kis rétre vezesse őt, majd a zöldellő fűbe leterítették a pokrócot. Sasha vissza kellett fogja magát, hogy ne vesse rá magát egyből a kosárra; inkább kivárta, míg Niccolo felnyitotta a fedelét, felfedve a sok finomságot, amit rejtett. A lány az apró szendvicsek és az almák között egyből kiszúrt valami egyebet is.
– Te... hoztál főtt krumplit?!
Niccolo nem tudta megállni, hogy ne mosolyodjon el a látványra. Ahogy Sasha szemei boldogan tágultak ki, a szája pedig enyhén elnyílt a meglepetéstől, a világ legédesebb látványát nyújtotta.
– Mondtam, hogy imádlak, Niccolo? – csúszott ki a lány száján, majd, hogy enyhítse a zavarát, még hozzátette: – Honnan tudtad, hogy szeretem?
Niccolo meglepődött ezen a hirtelen és heves kinyilatkoztatáson, majd a vörösségét palástolva válaszolt.
– Connie egyszer mesélte, hogy mikor kadétoknak jelentkeztetek, még a kiképzőtök előtt is képes voltál krumplit enni – magyarázta a fiú, enyhe kuncogással a hangjában, ahogy elképzelte Sashát az említett jelenetben.
– Hát persze, hogy pont a legkínosabb eseményt mondta el neked az az idióta! – csóválta meg a fejét a barna hajú, miközben kivett egy krumplit a kosárból. – Próbál beégetni engem előtted...
– Szerintem semmi kínos nincs ebben – nyugtatta meg Niccolo, mire Sasha egy harapás közben kérdőn felvonta a szemöldökét.
– Legalább őszinte vagy. Még ha kicsit... szokatlanul is, de megmutatod az igazi valódat, és kimondod azt, amit gondolsz.
– Egy nagyot nyelt, erőt véve magán, hogy a következő szavakat is kimondja. – Nem kell változtass semmin. Én pont úgy kedvellek téged, ahogy vagy, Sasha.
Sashának kis híján a torkán akadt a falat, mikor meghallotta ezt.
– Tényleg...így...gondolod? – kérdezte köhécselések közepette.
– Igen, teljes mértékben így gondolom – jelentette ki színtiszta komolysággal Niccolo. – Bátor, kedves és vicces vagy, bárkinek mosolyt tudsz csalni az arcára, és... nélküled nem tartanék itt – vett egy mély levegőt. – Ha te nem lennél, még mindig egy gyűlölettel teli ember lennék. Az, hogy ezen a szigeten kötöttem ki, a lehető legjobb dolog, ami történhetett volna velem. Mikor veled vagyok, nem gondolok arra, hogy mennyi sötétség van ebben a világban. Te... megmentettél, Sasha – fúrta a tekintetét a lányéba.
A Nap éppen akkor világította meg Sasha vonásait; a két íriszét a fény aranybarnává varázsolta, az arcán elterülő pírt pedig csak még jobban kihangsúlyozta. A fiú nem tudta irányítani magát; az ujjaival gyengéden letörölte a lány szája körül pettyeződő morzsákat, majd megsimította az arcát. Ám nem csak Niccolo nem tudta kontrollálni magát; Sasha, azt se tudván, mit mondjon, az ösztöneit követve egyszerűen megragadta a fiú ingjének gallérját, közel húzta őt magához, és megcsókolta. Niccolo tudatáig csak lassan jutottak el az események; először kissé esetlenül viszonozta a csókot, majd az ujjbegyével finoman cirógatta a lány arcát. Sasha sem tétlenkedett: Niccolo szőke tincsei pont annyira puhának tetszettek, mint amilyennek elképzelte...
Ám ennek a tevékenységnek egy hirtelenjében feltörő hang vetett véget. Sasha kuncogva hajolt félre, Niccolo pedig szinte elsüllyedt volna szégyenében.
– Niccolo, te még nem is ettél semmit! – azzal a lány oldalra hajolt, hogy kivegyen egy krumplit a kosárból. Egy pillanatig elbambulva figyelte a kezében levő zöldséget, majd kettétörte - két tökéletes félre. – Tessék – nyújtotta a fiúnak, aki még mindig kicsit transzban volt az előbb bekövetkezett csóktól. – Mikor kicsi voltam, a falumban hallottam egy olyan mesét, hogy a legelején nem emberek léteztek, hanem krumplik. Aztán az istenek kettétörték a krumplikat, és így jött létre az ember. Azóta pedig minden ember arra törekszik, hogy megtalálja az ő másik felét... az ő fél krumpliját. És... szerintem én meg is találtam – pirult el Sasha, majd pár harapással el is tüntette a krumplit.
Niccolo nem hitt a fülének. Sasha az előbb közvetett módon tényleg... szerelmet vallott neki? Mégis hogy lehet ilyen szerencsés? Zavarában azt sem tudta, mit mondjon, ezért inkább beleharapott a krumpliba.
Sasha ezt a pillanatot szemelte ki arra, hogy finoman Niccolo vállának hajtsa a fejét. A fiú átkarolta a lány vállát, azt kívánva, bárcsak örökké tartana ez a pillanat.
A délután hátralevő részét kellemesen töltötték el: sokat ettek – vagyis pontosabban Sasha evett sokat, sétáltak a réten, és rengeteget nevettek. Jó volt egy pár óra erejéig megfeledkezni az őket körülvevő világról, jó volt egyszerűen két, őrülten szerelmes fiatalnak lenni.
Mikor beköszöntött az este, Niccolo hazakísérte Sashát. Kéz a kézben sétáltak, míg a Felderítők szállása elé nem értek.
– Köszönöm ezt a napot, Sasha. Örülök, hogy eljöttél – fordult a fiú Sashával szembe.
A lány válaszul csak a karjaiba vetette magát, olyan sebesen és hirtelen, mint egy nyári zápor.
– Én kell megköszönjem neked – fúrta a lány a fejét Niccolo vállába, így a hangja kicsit tompán csengett - és talán kicsit szégyenlősen is?
A fiú magához szorította Sashát. Percekig csak így álltak, egymás szívdobbanásainak és lélegzeteinek szimfóniáját hallgatva.
– Szeretlek – suttogta Sasha, halkan és szégyenlősen, egyáltalán hozzá nem illően. – És nem csak a főztöd miatt. Szeretlek, mert te... te vagy.
– Én is szeretlek – nyomott Niccolo egy édes csókot a lány homlokára. – Az a pillanat óta, mikor először kóstoltad meg a főztömet. Ezentúl annyit fogok neked főzni, amennyit csak akarsz.
Sasha erre a mondatra elvigyorodott, majd felemelte a fejét, hogy a szőke fiú szemébe nézzen. Ennek az összenézésnek egy csók lett az eredménye, aztán még egy, és még egy, és aztán már nem is számolták. Miután nagy erőfeszítések árán leszálltak egymásról, a két szerelmes jó éjt kívánt egymásnak. Sasha fülig érő vigyorral az arcán nyitotta ki az ajtót - ám abban a pillanatban szembetalálkozott Jean és Connie idióta ábrázatával. A két fiú épp akkor hátrált el az ajtótól.
– Ti hallgatóztatok? – próbált Sasha fintorogni, ám a szerelem mosolya nem engedett más arckifejezést az arcára költözni.
– Csak meg akartunk bizonyosodni róla, hogy Niccolo tényleg jól bánik-e veled – bólogatott fontoskodóan Connie. – Ha egy hajad szála is görbül, kupán vágjuk, nem igaz, Jean?
– Dehogynem – biccentett Jean, majd egy gonosz mosollyal tette hozzá: – Elég sokat időztetek az ajtó előtt. Már azt hittük, hogy elkezdtek dugni az utcán...
Sasha válaszul csak belebokszolt a magas fiú karjába.
– Niccolónak cseppet sincs szüksége kupán verésre. Minden rendben van – adta a két fiú tudtára a lány. – De azért... köszi, hogy gondoltok rám – mosolyodott el édesen. Bár hármójuk közül ő volt a legidősebb, Jean és Connie úgy próbáltak vigyázni Sashára, mintha a kishúguk lenne. A lányt néha zavarta ez, de ennek ellenére hálás volt a két barátjának. Még kadétkorukban megígérték egymásnak, hogy túlélik ezt az egészet, és majd évek múlva csak nevetni fognak ezen – és Sasha szerette volna, ha ez az ábránd valóra válna.
– Na de Jean, mi ez az alpári stílus? – töltötte meg az előszobát egy vidám női hang.
Hange toppant be, a nyomában Mikasával, mindketten iratokat cipelve.
– Szia, Sasha! Gondolom, jól telt a napod! – csiripelte a parancsnok. – Letesszük ezeket a papírokat az irodában, és utána nem fogod megúszni az élménybeszámolót! – kacsintott rá az említett lányra. Még Mikasa arcán is megjelent egy kíváncsi mosoly.
– Mi is akarjuk hallani! – nyafogta Connie. – Ugye, Jean? – fordult oldalra, ám csak a barátja hűlt helyét látta. – Ó, az a hősszerelmes... Azt hiszi, hogy pont Mikasának van szüksége segítségre a papírhordásban...
– Ti már eleget hallottatok! – torkollta le a fiút Sasha. – Ez csak lányokra tartozik.
– Jó, jó, értem – emelte maga elé védekezően a két kezét Connie. – De azért éppen az esküvőre hívjatok meg... – azzal egy elégedett vigyor kíséretében kioldalgott az előszobából.
Sasha nem tudta megállni, hogy az “esküvő” szó hatására az agya ne kezdjen el képeket gyártani. Vajon ő és Niccolo el fognak odáig jutni? Egyáltalán meg fogja érni azt?
Miért gondolkodok ilyeneken? Még csak pár órája jöttünk össze..., rázta meg a fejét, egy halvány mosollyal az arcán.
----------
– Mi lesz a mai menü? - kérdezte Sasha, miközben Niccolo beinvitálta őt a lakásába.
Már hónapok óta egy párt alkottak, és nem is lehettek volna boldogabbak. Sasha már be is bemutatta Niccolót a családjának, akik teljesen oda voltak a fiúért. A két szerelmes, amikor csak időt tudtak szakítani rá, mindig találkoztak. Sok időt töltöttek a természetben: a rétek-mezők már jó ismerősként köszöntötték őket, és a közeli erdő is a találkáik színhelyévé vált, ahol Sasha igyekezett megmutatni a barátjának a vadászat csínját-bínját. Niccolo rengeteget tanított neki a főzésről, így hát ő is meg szeretett volna vele osztani olyasmit, amit szeret. A főzős estéik nem egyszer végződtek úgy, hogy Sasha Niccolónál maradt éjszakára, ám ezek az esték nem tartogattak egyebet az összebújva alvásnál. Egyelőre.
– Ma egy olyan ételt fogunk elkészíteni, ami eléggé elterjedt Marley azon részén, ahonnan jöttem – magyarázta a fiú. – Spagetti a neve. Igazából az egész hosszú, vékony főtt tésztából és szószból áll, amihez paradicsom, őrölt hús és fűszerek kellenek.
– Nagyon fincsinek hangzik. Már most megéheztem! – lelkendezett Sasha.
Neki is láttak a spagetti elkészítéséhez. Sok nevetés és néhány lopott csók után el is készült a mennyei illatokat árasztó eledel.
– Én megterítek. El tudsz fordulni egy kicsit? – kérte Niccolo a lányt. – Van egy kis meglepetésem a számodra.
Sasha kíváncsian fordult meg, majd, mikor a barátja szólt, visszafordult az asztal irányába, és a szemei meglepetten kerekedtek el. Az asztalon egy vadonatúj, csodaszép abrosz feküdt, és a gőzölgő étellel megpakolt tányérok meg az evőeszközök mellett még egy vörös rózsával ékesített váza is helyet kapott.
– Ez... gyönyörű... – ámult el Sasha. – De mire fel ez a nagy díszítés? – kérdezte játékosan.
– Igazából... pontosan egy éve találkoztunk először... – masszírozta a nyakát zavartan Niccolo.
– Ennyi minden történt csak egyetlen egy év alatt? – csóválta meg hitetlenül a fejét a lány.
– Én se tudom elhinni... – kuncogta Niccolo. – A feje tetejére fordítottad a világomat ez az egy év alatt.
– Te is az enyémet – mosolyodott el Sasha. – De ezt majd megbeszéljük a vacsora után!
Azzal a szerelmespár helyet foglalt az asztalnál, és nekifogtak az evésnek. Hiába, hogy Sasha a fény sebességével tömte magába a spagettit, ami ráadásul még maszatossá is varázsolta az arcát, Niccolo meg tudott volna esküdni, hogy ennyire szépet még életében nem látott. Szerette, hogy Sasha önmagát adta minden helyzetben.
– Ez isteni volt! – dőlt hátra a székén jóllakottan a lány, majd egy szalvétával tisztára törölte az arcát. – A ménkűbe, leettem magamat! – nézett le az ingjére.
– Tudok adni egy inget, ha szeretnéd – ajánlotta fel Niccolo. Amint ránézett a Sasha ingjén éktelenkedő foltra, pirulva kellett elkapja a tekintetét, hiszen a maszat pont a lány mellkasán volt. Az egész csak egy tizedmásodpercig tartott, ám ez is elég volt ahhoz, hogy az éles érzékekkel megáldott Sasha észrevegye.
– Az jó lenne – válaszolta a lány, igyekezve a zavarát elrejteni. A gyomra most már nem a jóllakottságot jelezte neki, hanem valami egészen mást. Nem zavarta, hogy Niccolo az előbb így nézett rá, sőt, kifejezetten a kedvére lett volna, ha a fiú huzamosabb ideig legeltetné rajta a szemét.
– Rendben. Hozok egyet – azzal a fiú kiindult a konyhából, talán a kelleténél sietősebben is, igyekezve meggátolni, hogy a gondolatai olyan vizekre evezzenek, ahová nem kellene.
Sasha felállt a székéről, majd az inggombjaival kezdett babrálni, szándékosan az ajtó felé fordulva. Fogalma se volt, hogy mit tesz, hogy jó ötlet-e, de valahol legbelülről egy hang azt súgta neki, hogy csak folytassa, amit elkezdett.
Épp akkor dobta le magáról az inget, amikor Niccolo megjelent egy tiszta darabbal a kezében. Látta, ahogy a fiú tekintete akaratlanul is lennebb siklik, látta, ahogy a szemeiben felcsillan egy apró fény, és hallotta, ahogy a légzése szaporább tempóra vált.
Niccolónak egy pillanat is elég volt ahhoz, hogy a lány majdnem fedetlen felsőtestének képe belevésődjön az elméjébe. Még szívesen elidőzött volna a nőies alakon, de inkább tűrtőztette magát.
– Sasha... Itt van az ing... – hebegte, miközben a barátnője felé nyújtotta a ruhadarabot. Biztos volt benne, hogy az arca olyan piros, mint az a paradicsom, ami a szószhoz volt szükséges.
Sasha válasz helyett csupán előre lépett, kivette a fiú kezéből az inget, letette az asztalra, és nemes egyszerűséggel Niccolo nyaka köré fonta a karjait, és őt ölelve elkezdte csókolni. Az a belső hang elégedetten hümmögött az elméjében, így a lány biztos volt abban, hogy amit tesz, az rossz nem lehet.
Niccolo dermedten állt, akár egy sóbálvány. Az agya próbálta feldolgozni, hogy az élete szerelme ing híján őt öleli és csókolja. Mégis hogy tudná visszautasítani ezt az édes mámort, amit a lány felkínált neki? Ő is átölelte hát Sashát; a lány forró bőre új ismerősként köszöntötte őt, ahogy a tenyerével fel s alá járt a lány hátán. Nem tudta eldönteni, hogy Sasha vagy ő maga árasztja ezt a forróságot, de nem is számított: abban a pillanatban ők ketten egy közös lángként lobbantak fel.
Niccolo óvatosan kibontotta a lány haját a copfjából, így végig tudott simítani a selymes, barna tincseken. A csók közepette Sasha még az eddiginél is közelebb merészkedett a fiúhoz, olyannyira, hogy csak a ruhák képeztek határt közöttük. Egy nyomást érzett a csípője tájékán, ami arra késztette a torkát, hogy egy sóhajjal töltse meg ezt a csókot. És ez az aprócska hang teljesen elbűvölte Niccolót; még többet követelt belőle, így a kezét a lány hátáról a hasára csúsztatta, majd a szoknyája szegélyéhez elérvén egy kérdés erejéig megtörte a csókot.
– Szabad? – suttogta.
A lány most se szóban, hanem tettben adta válaszát: a kezét a fiúéra simította, majd lefelé indult el vele, így megadva az engedélyt neki. Érezte a barátja tenyerének forróságát a szoknyája alatt, majd lennebb, és még lennebb, aztán már csak annyit érzett, hogy a térdei ingoványossá válnak, és bele kellett kapaszkodjon Niccolo két vállába, mert ha nem tette volna, összecsuklott volna.
Niccolo újra hallotta azt az édes hangot, ráadásul sokkal tisztábban, ugyanis most nem tompította csók. Kivette a kezét a lány szoknyájából, majd, újból a hátát kezdte el simogatni, míg nem az ujjai a melltartó anyagába ütköztek. Nem akarta egyből szétkapcsolni a ruhaneműt – nem akarta elsietni a dolgokat, és nem akart semmi olyat se tenni, amibe Sasha nem adta a beleegyezését. És igazából... még soha nem találkozott egy ilyesfajta ruhadarabbal ilyen helyzetben, tehát abban se volt biztos, hogy le tudná venni a lányról. Sasha vette a jelet: a kezei a hátára kúsztak, majd azok segítségével lehámozta magáról a melltartót. Niccolónak még ideje sem volt kielemezni a látványt, a lány olyan sebesen csókolta meg újra, forrón és hevesen, amit a fiú örömmel viszonzott.
Niccolóban minden múló pillanat után kezdett alábbhagyni a félénkség, és a helyét magabiztosság, tettre készség vette át. Belemarkolt a lány fenekébe, és felemelte őt. Így, “vakon” nehéz volt meghatároznia, hogy körülbelül merre lehet az ágy, így elindult egy irányba. Az volt a szándéka, hogy ő fogja Sashát letenni az ágyra, ám mikor a lába valamibe beleütközött, már tudta, hogy a terve meghiúsult. A fiú elvesztette az egyensúlyát, és háttal ráesett az ágyra, magával rántva Sashát. Egyszerre sóhajtottak fel, ugyanis ez a szerencsétlen esés következtében mindketten megérezték egymást. Niccolo kinyitotta a szemét, és felnézett az éppen a csípőjén helyet foglaló Sashára. Végignézett a vörös arcán, a meleg, barna szemein, a hátára omló haján, a fedetlen mellein, a vékony, de izmos alkatán, és abban a pillanatban már eldöntetett számára, hogy minden egyes szempontból akarja a lányt.
– Annyira gyönyörű vagy, Sasha.
A fiú két tenyere felkúszott a lány derekára, kissé lehúzva út magához, és onnan lassan, megfontoltan a csupasz mellkasára tévedtek. Érezte a finom puhaságot a kezei alatt, hallotta Sasha finom hümmögéseit. Biztos, hogy ez a valóság, és nem csak álmodja?
A kérdésére nyomban válasz is érkezett, ugyanis a lány keze sem maradt tétlen: először a fiú inggombjaival bajlódva lefejtette a ruhadarabot Niccolóról, azután a vállától elkezdve a mellkasán át egészen a hasáig az ujjaival feltérképezte az újonnan felszabadult bőrfelületet. A lány tapintása lágy és kedves volt, és mégis egyben követelőző is. Sasha ujjai már a fiú nadrágja szegélyét súrolták, mikor egy pillanat erejéig megálltak. Ez a pillanat arra volt elég, hogy a lány egy mély levegőt vegyen. Biztos, hogy jól csinálja, amit csinál? Ne tétovázz!, súgták az ösztönei, és Sasha engedelmeskedett. Kissé remegő kézzel oldotta ki Niccolo övét. A fiú, látva Sasha parányi zavarát, a kezét a lányéra simította, és így, együttes erővel szabadultak meg a két réteg ruhától.
Mindketten mélységesen elpirultak.
– Hunyd be a szemed – kérte Sasha, miután valahogy összeszedte magát.
Niccolo meg is tette, amit kért.
– Miért? – kérdezte a fiú.
– Igazaból... nem laktam még teljesen jól... – válaszolta a lány; a hangjába enyhe pimaszság vegyült. Kezdett egyre biztosabb lenni magában.
– N-nem? – dadogta Niccolo. – Még maradt a spagettiből...
– Ó, én nem a spagettire értettem... – vágott vissza Sasha.
Elkezdett mocorogni: kissé felemelkedett Niccolo öléből, hátrébb csusszant, és a kívánt pozícióba helyezte el magát.
A fiú abban a szent pillanatban rájött, hogy mire is gondolt Sasha. Most már ténylegesen nem volt semmi kétsége afelől, hogy ez álom-e, vagy valóság, hiszen mindent annyira élesen érzékelt, hogy ezt már sehogy se lehetett volna álomnak tekinteni.
– Most már kinyithatod a szemedet – hallotta meg Sasha hangját percekkel – vagy órákkal? - később. – Ugye nem voltam túlságosan béna? – próbálta a lány elviccelni a helyzetet.
– Ne is gondolj ilyenre! – válaszolta Niccolo, bár eléggé kellett kapkodnia a levegőt. – Csodálatos voltál. Csodálatos vagy. Ezért te is megérdemled ugyanezt.
Ezerszeresen vissza akarta adni a lánynak azt, amit tőle kapott. Ezért is maga alá fordította, és csókokat kezdett hinteni a bőrére, a homlokától kezdve egészen a hasáig. Sashát elvarázsolta ez az édes gyengédség, ugyanakkor türelmetlen is volt: érezte a combjai közötti lüktetést, ami minden egyes pillanattal egyre jobban erősödött. A fiú már a szoknyájánál tartott, ami aztán le is került, így a lányon már csak egyetlen ruhanemű maradt. Sashában akkor realizálódott valami, ami felett eddig elsiklott a figyelme.
– Sasha? – nézett kérdőn Niccolo a lányra, ám arra nem számított, hogy a megszólított szégyenlősen el fog pirulni.
– Én... öhm.... – dadogta a lány – nem borotváltam le... – takarta el az arcát a két tenyerével. – Igazából nem is szeretem.... Valahogyan annyira... természetellenesnek hat. Jobban szeretem meghagyni magamat úgy, ahogy vagyok. De ha te így nem szeretnéd, akkor-
– Sasha – szólalt meg komolyan a fiú, a lány karját kezdte el nyugtatólag simogatni. – Nekem ez egyáltalán nem számít. Ha te így érzed magad kényelmesen, akkor tiszteletben tartom. Nem akarom, hogy másmilyen legyél, mint amilyen vagy. És különben is, te úgy vagy szép, ahogyan vagy.
Sasha e szavak hallatán elvette a kezét az arca elől, egy édes mosolyt küldött Niccolo felé, majd a kezei megállapodtak a csípőjénél, és leráncigálták az alsóneműjét.
Kissé ijesztő volt feltárnia magát egy másik ember előtt. Nem csak fizikailag, hanem lelkileg is. Sasha abban a pillanatban sérülékenynek érezte magát, de ahogy Niccolo ránézett, őszinte csodálattal a tekintetében, minden egyes kétség elpárolgott belőle.
– Te is hunyd be a szemed.
A fiú lágy hangja lesimította a lány két szemhéját; Sasha átadta magát az érzések világának. Új és szokatlan volt, de egyben a legcsodálatosabb érzés volt, amit valaha megélt. Ez az érzés pillanatról pillanatra csak fokozódott, mígnem a lánynak kénytelen volt belemarkolnia az ágyneműbe (vagy éppen a fiú hajába) és kénytelen volt a fiú nevét hangosan kimondania.
– Szeretlek, Niccolo.
A lány háta ívbe feszült, majd a teste gyorsan el is ernyedt. Zihálva feküdt a matracon. A szemét még nem nyitotta ki – ezt csak akkor tette meg, mikor egy kar ölelését érezte magán, és egy csókot érzett az arcán.
– Én is szeretlek – suttogta Niccolo, miközben Sasha arcát cirógatta.
Sasha boldog és nyugodt volt abban a pillanatban, ám a lelkének egy részében hurrikán dúlt, amit csak egyféleképpen lehetett lecsitítani. Még többet akart, még többet. És ez a vágy nem olyan volt, mint amikor egy ételt rettentően kívánt. Kívánta, hogy ő és Niccolo teljesen eggyé váljanak, hogy abban a pillanatban minden megszűnjön létezni, hogy elsimuljanak a határok kettejük között, mint ahogy bár elsimulna a határ Marley és Paradis között.
Sasha egy szó nélkül megcsókolta a fiút, átkarolta a vállát, és a következő pillanatban már megint ő volt alul. Niccolo tenyerei a lány dereka tájékán mocorogtak. A fiú legszívesebben abban a szent pillanatban megtette volna, amit a lelke súgott neki, ám nagy nehezen visszavonult a heves csókcsatából.
– Sasha... biztos, hogy akarod ezt? – tette fel a kérdést kéjjel és szerelemmel a hangjában.
– Úgy nézek ki, mint aki nem akarja? – kapkodta a levegőt Sasha.
– Vigyázni fogok rád. Mindennél jobban – dörzsölte össze a fiú az orrát a lányéval.
Innentől kezdve már csak csókolták és csókolták egymást, úgy ölelték egymást, hogy a bőrük már-már eggyé olvadt.
Vajon mit mondott volna a világ, ha látta volna őket, kettejüket, egy marley-i fiút és egy eldián lányt őszintén, feltétel nélkül szeretni egymást? Elítélte volna őket – vagy elámult volna rajtuk?
Niccolo ezen gondolkozott, mikor percekkel – vagy órákkal? - később az álomba szenderült Sasha hátát simogatta. Aztán rájött, hogy egyáltalán nem foglalkoztatja a válasz. Szereti Sashát, Sasha szereti őt, és semmi más sem számít ezen kívül.
----------
Sasha és Niccolo több, mint két éve voltak együtt, mikor a fiú úgy döntött, elhívja a kedvesét egy csendes kis réten csillagokat nézni.
Ez a két év alatt Paradis átesett pár változáson, így Sashának is több dolga akadt, ám mindig szakított időt Niccolóra.
A másnap bizonytalanságot tartogatott a lány számára. Megkapták Erentől azt a szörnyű levelet, ami Marley-ba rendelte a Felderítőket, és hajnalban már kezdetét is veszi a küldetés. Sasha kissé ideges volt. Eddig annyiszor állt már a halál kapujában, és mégis megúszta ép bőrrel, ám kicsit félt, hogy ez az alkalom egy kicsivel másabb lesz.
Nem akart erről gondolkozni, ezért inkább csak próbált ellazulni a fűben fekve az éjszaka csillagporos takarója alatt.
- Szerinted mire hasonlít az a csillagkép? – törte meg a csendet Niccolo, miközben az egyik kezével a Sasháét szorongatta, a másikkal pedig néhány csillagot kötött össze a levegőben.
- Szerintem az egy krumpli – kuncogta a lány.
- Tudtam, hogy ezt fogod mondani – nevetett fel a szőke fiú.
Egy hirtelen mozdulattal felállt fektéből, amit Sasha is követett. Ott álltak, egymás szemébe nézve, mígnem Niccolo térdre ereszkedett, és kivett a zsebéből valamit, amiről Sasha csak pár pislogás következtében tudta megmondani, hogy mi az. Egy félbevágott krumpli volt az.
- Sasha Braus – köszörülte meg a torkát a fiú. – Leszel az én fél krumplim?
Sashából csak úgy kipukkadt a nevetés.
- Te komolyan a zsebedben hurcoltál egy fél pityókát? – kacagott a lány, amire Niccolóból kitört a jókedv hangja.
- Én se hiszem el. Igazi bolondságokat csinálok, mikor rólad van szó... – csóválta meg a fejét a fiú.
- Igen, Niccolo, leszek a fél krumplid – vigyorogta Sasha.
- És akkor, most eljött az ideje, hogy komolyan is megkérdezzem – vörösödött el Niccolo, miközben a másik zsebében kezdett el kotorászni. Ahogy kivette a gyűrűt a zsebéből, a holdfény megcsillant rajta. Sashának elállt a lélegzete. – Sasha. Két ajtóstól rontottál be az életembe, mikor legelőször kóstoltad meg a főztömet. Fogalmam sem volt, hogy abban a pillanatban minden meg fog változni. Megmutattad nekem, hogy miért érdemes igazából élni. Szeretlek, mindennél jobban szeretlek. Leszel a feleségem?
Niccolónak fogalma sem volt, hogy tudta elmondani ezt anélkül, hogy idegességében elakadt volna.
- Istenem, Niccolo... – kapta a kezét a szája elé Sasha. – Hülye lennék nemet mondani. Igen, hozzád megyek!
Sasha nem sírt annyira gyakran, de abban a pillanatban nem tudta meggátolni, hogy ne szánkázzanak le a könnyek az arcán. Nem fordította el az arcát, nem szégyellte ezt az oldalát sem Niccolo előtt. Ahogyan azt sem szégyellte, hogy egy hangos szipogás tört ki belőle, amint a fiú az ujjára húzta az ígéretüket megpecsételő gyűrűt.
Niccolo felállt, de ez az állapota nem tartott sokáig, ugyanis Sasha a nyakába vetette magát, így mindketten a földön landoltak. Egyszerre tört ki belőlük az önfeledt kacagás. Mintha a Hold és a csillagok is fényesebben ragyogtak volna az ők kedvükért.
- Megígérem, hogy holnap visszajövök hozzád – suttogta Sasha.
- Igen. Visszajössz, és elveszlek feleségül, és annyit fogok főzni neked, amennyit csak bírok – suttogta vissza Niccolo.
Ezeket a szavakat egy lágy csókkal erősítették meg, és tényleg, őszintén hitték, hogy sikerülni fog nekik.
----------
Másnap hajnalok hajnalán a Felderítők már épp beszállni készültek a léghajóba, amikor is Sasha fülét rohanó léptek összetéveszthetetlen zaja ütötte meg. Hátraarcot vett, és meg is pillantotta a feléje szaladó Niccolót.
- Niccolo? Azt hittem, megbeszéltük, hogy ilyen korán nem jössz ki miattam... – ingatta a fejét a lány, ám mégis örült hogy láthatja a fiút – aki most már a jegyese.
- Tudom, csak... – lihegte Niccolo, majd a két keze közé vette Sasha arcát – vigyázz magadra. Kérlek – szólt komolyan.
- Fogok, ne aggódj – lágyult el Sasha hangja, miközben rásimított Niccolo kezére.
- Gerlepár, indulás van! – kurjantotta Jean a hátuk mögül.
- Majd jövök, rendben? – azzal Sasha egy gyors csókot nyomott a fiú szájára, elfordult, és felsietett a hajóra.
Niccolo még pár percig ottmaradt, és nézte, ahogy a hatalmas léghajó Marley felé veszi az irányt. Imádkozott, hogy ez a jármű Sashával együtt térjen vissza.
----------
Sasha Braus
834 – 854
Ez állt azon a kegyetlen márványtömbön, ezt a kegyetlen igazságot hirdetve.
Niccolo virággal a kezében állt a koporsó előtt. Zuhogott az eső, ám a lelkében dúlt az igazi vihar.
Tudta, hogy ez a világ igazságtalan, tudta, hogy ő sem volt a legjobb ember, mégis, átkozta ezt az életet, ami elvette tőle azt a személyt, akit a legjobban szeretett.
- Miért? Sasha, miért?
Niccolo egy erős bökdösésre ébredt. Nyomban felkelt fektéből.
- Niccolo, sajnálom, hogy fel kell keltselek, de éhes vagyok, és a gyerekek is biztosan azok! – hallotta Sasha nagyon is éber hangját.
A férfinek kellett egy kis idő, míg visszacsöppent a valóságba.
Egy kényelmes ágyban ült, és mellette Sasha foglalt helyet,
takaróba burkolódzva. Barna haja kócosan omlott a vállára, és a bal kezén egy aranygyűrű díszelgett.
Ez csak egy álom volt. Sasha él, itt van mellette, most már a felesége, két gyereket nevelnek, és minden rendben van.
Niccolo felkelt az ágyból, mert tudta, mennyire veszedelmes tud lenni egy éhes feleség és két éhes kisgyerek.
- Rendben, irány a konyha! – jelentette ki lelkesen a férfi, és a karjaiba kapta Sashát. A nő egy édes nevetéssel jutalmazta ezt a „mutatványt”.
Még egy újabb napra virradt ez az új, békével teli világ, még egy újabb nap, ami csak boldogságot, sok nevetést, és legfőképpen rengeteg ételt rejtett.