Chapter Text
6 hónappal később
Jungkook boldogan sétált a Hybe épülete felé. A tavaszi szellő és a kellemesen meleg Nap végre újra élettel töltötte meg az utcákat. Végre kezdte természetesnek érezni a mindennapokat. Az elviteles kávét, amit most is a kezében szorongatott, a nyakában lógó fényképezőgép súlyát és az életet, amit most a sajátjának hívott.
Akárhogy is szerette volna, nem tudott sokáig távol maradni a többiektől. Eleinte egyetemre jelentkezett, Dr. Choi persze könnyedén elintézte a papírjait, a tudására pedig nem lehetett panasz. Szerette ugyan a természettudományokat, de végül olyan pálya mellett döntött, amihez kreativitás kell, elvégre az elméleti tudásban igazán nem lett volna fair egy robottal fevenni a versenyt a többieknek. Így választott Jungkook egy szépművészetekkel foglalkozó szakot, ahol felvehetett többféle fotográfiával foglalkozó órát. Szabadon választható tárgyakként pedig énekléshez és tánchoz köthető programokra iratkozott fel. Csatlakozott az iskolai kórushoz, két harcművészeti klubhoz és tánccsoporthoz is. Mivel robot volt, könnyedén megtehette mindezt. Nem kellett aludnia, így a tárgyakkal éjszaka is tudott foglalkozni, ha szükséges volt, a tanulást pedig könnyedén megoldotta, nem kellett ismételgetnie naphosszat.
Eltelt így néhány hét, azonban hiába vállalt ennyi mindent magára, nem tudott mit kezdeni az űrrel, amit a korábbi élete hagyott maga után. Egy nap azon kapta magát, hogy új Run részeket néz, amit ajánlásként dobott fel a böngésző. Nehéz volt így látni a többieket. Megváltoztak a hajszínek, amiről ő már nem tudott elsőkézből, és sosem látott élőben. A saját testét is furcsa volt olyan eseményekben látnia, ami nem történt meg vele.
Az új kinézete nem sokban különbözött a korábbitól. Állig érő barna hajat és sötét szemet kért Dr. Choitól. Néhány évvel fiatalabbként kezdte újra, hogy huzamosabb ideig lehessen ugyanez a személy a jövőben, így éppen csak a középiskola után egyetemre csöppent diákként folytatta a mindennapjait. Szerette ezt az új kinézetet, de eleinte idegen is volt neki. Hiányoztak a tetoválások a bőréről, a sebhely az arcáról, ami emberivé tette őt. De nem lehett oka a panaszra, amennyire más ember nézett vissza a tükörből rá, olyan átlagos jóképű koreai fiatalember volt, akinek a bőrében el tudta képzelni a jövőjét.
Eleinte visszafogta magát a BTS tartalmak követésében, azonban hamar lemondott arról, hogy megfossza magát a többiek látványától. Így leginkább egy ráérő Armyhoz hasonlított, ami azért elég ironikus volt. Később azonban elhatározásra jutott. Sejin és Dr. Choi segítségével a Hybe, azon belül is a BigHit gyakornoka lett. Kissé lótifuti munka volt ez egyébként, de nagyon élvezte, és jól jött az állás, ami leigazolta a szakmai gyakorlatát. A legfőbb előnye azonban mégis csak az volt, hogy időnként láthatta a többieket. A másik Jungkook persze azonnal kiszúrta őt, de nem számított, amíg a többi BTS tag mit sem sejtett.
Többnyire egyszerű dolgokat kapott feladatként. Vizet hordott, csomagokat cipelt, amikor az idolok utaztak. Néha a BTS-nek, néha a TXT-nek nyújtott segítő kezet, akinek éppen sűrűbb volt a programja. Részt tudott venni fotózásokon, végre a kamera másik oldalán, hogy ott is lássa, mi történik. Izgalmas volt adminisztratív, szervezési részeket is látni, így még sokkal jobban tudta értékelni a stábot. Valahol mégis furcsa volt ez az élet. Idolként teljesen mások voltak a mindennapok, mindig történt valami fontos, valami izgalmas, valami, ami feltöltötte őt adrenalinnal, és csak úszott az árral. Most azonban az életében nagyjából napi öt perc volt izgalmas, a többi csak olyan közepesen érdekes, vagy egyenesen unalmas. Nem vették körül rajongók, nem adott elő, nem élőzött, nem filmezett, hanem csak eltöltötte valahogy az időt. És még így is több mindent vett a nyakába, mint egy átlagos emberi lény.
Néhány pillanatot azért ki lehetett ebből az életből is emelni. A fellépéseket a tánccsoporttal az iskolai fesztiválokon, a versenyeket, a harcművészeti előadásokat. A képei kiállításra kerültek az egyetem egyik folyosóján, pedig még csak elsőéves volt. Mégis azok a pillanatok számítottak igazán, amiket a régi barátaival élt át.
- Yoojoon-ah, ezt elejtetted - nyújtott neki át egy papírlapot Taehyung egyszer mosolyogva. - Miért cipelsz ennyi mindent egyszerre?
- Vagy négy helyre nyomtatok egyszerre, és próbálom minél időhatékonyabban megoldani a dolgot, de mint látszik, lassan kezd tőlnőni rajtam a feladat - nevetett fel Jungkook. Furcsa volt, hogy Taehyung újra mosolyog rá, vagy egyáltalán a szemébe néz.
- Azért csak óvatosan, ne engedd, hogy minden feladatot neked adjanak. Tudnak ők is nyomtatni.
- Ez a legviccesebb az egészben: hogy nem! Nem is tudom megszámolni, hogy hány embernek mutattam már meg, hogyan kell táblázatkezelőben egy egyszerű szűrést elvégezni. De legalább nem érzem magam olyan butának gyakornokként.
Taehyung jóízűen nevetett, és Jungkook is mosolygott. Néhány perc beszélgetés után tovább folytattták az útjukat.
Máskor pedig valami egészen hihetetlen történt.
Jungkook ekkor lassan négy hónapja dolgozott az ügynökségnél, és egész jól beilleszkedett. A BTS minden tagja kedvelte őt, tudta a nevét, de megvolt a saját élete, és nem kapott többé elutasítő pillantásokat. Sokszor bent lehetett a banda próbáin, néha maga is ötletelhetett a koncepciók és kinézetek között. Az új albumba bekerült az általa készített grafika is, amire kifejezetten büszke volt. Nem gondolta volna, hogy ennyi teret kaphat a cégnél gyakornokként.
- Yoojoon-ah, ugye te táncolsz is? - nézett fel egy nap a koreográfus a papírjaiból a táncteremben.
- Igen.
- Yoongi egy hétig Amerikában van forgatni a szóló albumához, addig kéne valaki, aki helyettesíti. Nem kell mindent tökéletesen csinálnod, csak látnom kell az alakzatok, ezért kéne egy filler.
Jungkook boldogan bólintott, és ott is hagyta a morgolódó stylistot, akinek így nem maradt segítsége.
Újra a többiekkel táncolni fenomenális volt, és mindenki odáig volt érte, milyen gyorsan tanulta a táncmozdulatokat.
- Nem hiszem el, hogy jobban tudod a koreográfiát három óra után, amit én egy hete tanulok - görnyedt előre Namjoon egy kör után.
Aznap sokat beszélgetett a többiekkel, főleg Jiminnel. Újra tudott lélegezni a bandatagok körében, aminél felszabadítóbbat el sem tudott képzelni.
- Nagyon jól táncolsz, tényleg. Csodálom, hogy nem lettél idol. Vagy táncos. Énekelni is tudsz?
- Egy kicsit - mosolygott fel a másikra. Szinte érezte, hogy elpirul. Hülye tökeletesen emberi testműködés... - Benne vagyok az egyetemi kórusban.
- Tényleg? Van valami fellépésetek az interneten? - Az idol tényleg érdeklődőnek tűnt.
- Van, de még csak kettőn voltam én is fellépő. Az iskolai fesztiválokon meg néhány versenyen veszünk részt, de ezek nem olyan izgalmasak, mint egy idol fellépése.
- Biztos klassz lehet egy ilyen csapatban is lenni. Nagyon sok mindent csinálsz az egyetem mellett...
- Igen. De még azért vannak terveim. És persze itt is szeretek lenni, jó veletek dolgozni - nézett a másik szemébe. Ez a mondata sokkal többet jelentett annál, mint amennyit a másik megérthetett belőle.
Mindeközben Jimin és Taehyung sokszor kereste a társaságát. Nem igazán tudta, mihez is kezdjen ezzel a fejleménnyel. Persze ők egyébként is elég extrovertáltak voltak ahhoz, hogy bárkivel jól megértsék magukat, és sok barátjuk is volt - szemben Jungkookkal -, ugyanakkor furcsa is volt, hogy a régi társai újra a barátai próbáltak lenni.
- Kezdem őket megszeretni... - Jungkook és az új Jungkook a táncterem egy sarkában pakolászott éppen, amikor elhangzott a mondat, amit a fiú nem szívesen hallott.
- Nem éri meg - ingatta a fejét egy másodperc hallgatás után.
- Nem is tudom. Velem nem olyan rosszak. Meg viccesek.
A fiúk a szája szélét harapdálva gondolkozott. Csak vele lettek volna olyanok, amilyenek? Talán az új Jungkook naív eléggé ahhoz, hogy félreismerje őket? Talán végülis megbékéltek a kilétével?
- Legjobb lenne, ha nem követnéd el a hibáimat. De nem szólhatok bele a döntéseidbe.
- Félek, hogy úgy járok, ahogyan te. Nem hiszem, hogy én kapnék második lehetőséget csak úgy Dr. Choitól. És közben az is zavar, hogy úgy érzem, nekem minden az ölembe hullott utánad. A pénz, a siker, a rajongók. Nem dolgoztam meg semmiért, és valamit én is kezdenék magammal.
Jungkook bólintott. Meg tudta érteni a másik érzéseit.
- Én ebbe nem szólhatok bele már...
- Tudom. De nincs más, akivel megbeszélhetem ezt.
Jobban belegondolva, valóban nem volt a másiknak senkije, akivel bizalmas információkat oszthatott volna meg. Így attól a naptól kezdve Jungkook sokat hallgatott, és sokat beszélt a másik Jungkook társaságában. Segíteni nem tudott ugyan neki, de remélte, hogy legalább a társasága valamelyest segít a másiknak elfogadni az életét. Úgy érezte, hogy másra hárította át a felelősséget, és így is volt. Hiába szabadult el a korábbi életétől, valaki másnak át kellett élnie azt, így a hosszas beszélgetéseikkel leginkább a saját bűntudatát enyhítette.
És hirtelen valahogy megint nem mentek jól a dolgok. Nem olyan volt az új élet, ahogy elképzelte azt. Persze csak szabadulni akart a bandától, de még ő sem gondolta volna korábban, hogy végül mégis mellettük köt ki. A legnagyobb meglepetés akkor érte, amikor egy nap a másik Jungkook Bammal érkezett a próbára. A kutyáját persze nem tarthatta meg, mert furcsa lett volna, hogy egy idolnak egyszerűen eltűnik a háziállata, és az új lakásában egyébként sem tarthatott állatot, na meg Bam is megszokta már a gazdáját. Éppen ezért volt furcsa, amikor Bam néhány másodperccel az érkezése után odarohant hozzá, és farkcsóválva nyalogatni kezdte az arcát. Jungkook nevetve tolta el a kutyát. Miközben Bam fejét simogatta, ránézett a többiekre, akik mosolyogva figyelték az állatot, de nem kerülte el a tekintete Jimin komoly arcát sem. Nem, nem magyarázhatott ezekbe a pillantásokba többet, mint amik valójában voltak. Mégis, miért feltételezte volna bárki, hogy az új gyakornok Jungkook, miközben világosan leírta, hogy nem megy többé a banda közelébe?
A dolgok nemcsak nehezebbek, hanem komplikáltabbak is lettek egy idő után. Az egész egy ártatlan kávéval kezdődött, amire Jimin hívta meg őt. A fiúval utazhatott az autójában egy hosszú nap után, és mindketten fáradtan dőltek hátra a hátsó ülésen. Valamiért ragaszkodott a másik ahhoz, hogy Jungkook ne elöl üljön, ahol egyébként a helye lett volna a vezető mellett. Jiminnel együtt nevetni és vele beszélgetni újabb kérdéseket vetett fel. Mennyire engedhette közel a tagokat? Nem eshetett bele ugyanabba a csapdába, amiből egyszer már kiszabadult.
És éppen azért, mert szerette a többieket, végül beadta a felmondását.
- Hallom, itthagysz minket - veregette meg Yoongi a vállát egy újabb próbán.
Jungkook összeszorított szájjal bólintott egyet.
- Kezd sok lenni a gyakornokság az iskolai dolgok mellett.
- Remélem, nyári szünetben még vissza fogsz jönni.
- Talán - bólintott ismét egy halvány mosoly kíséretében. Pedig tudta, hogy ez a búcsú most örökre fog szólni talán. Még néhány nap, és nem volt többé ott a neve a beosztásban.
Legszívesebben azonnal otthagyta volna a munkát, de már voltak előre egyeztetett jelenései, és mindennek ellenére, még mindig nem akarta, hogy a fiúknak miatta nehézségük legyen. Nem mintha az ő munkája igazán sokat számított volna.
- Yoojoon-ah, kisegítenél egy kicsit a stúdióban? - dugta be Jimin az utolsó napon a fejét az irodába, ahol a fiú éppen az adminisztrációs dolgokat intézte a HR-rel.
- Persze.
Jungkook követte őt a stúdióba, ahol legnagyobb meglepetésére csak ketten voltak. Akárhogy is, legalább el tudott búcsúzni gondolatban a másiktól. Már szinte olyan hosszú ideje volt utoljára Jungkook, hogy el is felejtette, milyen volt a másik élettársának lenni. De mikor a másik barna szemébe nézett, még mindig ugyanazt érezte, amit mindig. Melegséget, izgatottságot, kellemes szorítást a mellkasában és a késztetést, hogy végigfuttassa az ujjait a másik puha bőrén.
Jimin köhintett egyet, mire Jungkook elkapta a tekintetét az arcáról.
- Szóval, éppen az egyik szóló dalomon dolgozom, és keresek valakit, akinek a hangja passzolna a háttérvokálhoz. De még nem találtam senkit, aki tökéletes lenne, úgyhogy te lennél a következő jelöltem, mint egyetemi kórustag.
Jungkook elmosolyodott.
- Nem hiszem, hogy én leszek a te embered. Nem vagyok túl jó az ilyesmiben.
- Azért egy próbát megér. Egészen kétségbeesett vagyok a kérdésben, és már csak pár napom van a leadásig.
- Rendben - egyezett bele végül a fiú. Egyébként sem ugyanaz volt már a hangja, ami Jungkookként. És így valahogy mindig furcsa volt énekelnie, mintha nem is saját magát hallaná. De végülis, még egyszer, utoljára, kisegíthette Jimint, és ott lehetett az egyik BTS album hátterében, még ha mások erről nem is tudtak.
Először leültek mindketten, és Jimin lejátszotta a dalt. Ballada volt ugyan, de kicsit pörgősebb a megszokottnál. A szövege azonban nem szerelmi csalódásról szólt, ahogy Jungkook képzelte, hanem az önmagában való hit megtöréséről, megbánt szavakról. Persze lehet, hogy tévedett, de mintha Jimin róluk írta volna a sorokat. Az utolsó verse pedig egészen úgy tűnt, mintha arra kérné a megbántottat, hogy térjen vissza. De BTS dal lévén, a dalszöveg volt igazán egyenes, nem az elsődleges jelentés volt a lényeges. Egyébként is a Smeraldo virágról szólt a dal, azt szólította meg, de nyilvánvalóan egy alliteráció volt csak.
- Gyönyörű ez a dal.
Jimin szégyenlősen elmosolyodott. Furcsa volt, hogy még ennyi év után is zavarba lehetett őt hozni. Egy röpke pillanat után azonban bele is vetették magukat a munkába. A fiú több részletet kiemelt a dalból, elmondta az elképzeléseit, ezután Jungkook bement a kis hangszigetelt felvevőfülkébe, és nekiállt a háttérvokáloknak. Néhány kisebb rész után a másik arra kérte, hogy énekelje el teljesen a refrént. Jungkook megtette.
- Újra - szólt bele Jimin a mikrofonba néhány másodperc hallgatás után.
Jungkook újra elénekelte a sorokat.
- Újra.
A fiú újra énekelt.
- Újra.
Jungkook kezdett ingerült lenni. Kilépett a fülkéből.
- Sunbae, tudnál adni valamilyen támpontot, hogy mit is szeretnél pontosan? Én nem hiszem, hogy... - Elakadt a hangja, ahogy a másik felnézett rá. Jimin sírt.
- Sunbae?
- Jungkook... te vagy Jungkook, ugye?
A fiú megilletődve nézett vissza a másikra. Mégis honnan jött rá? Félve bólintott egyet.
- Jungkook-ah - sírt még hangosabban Jimin, aztán felpattant a székről, és megölelte a másikat. - Úgy sajnálom!
Jungkook továbbra is lesokkolva állt, és hagyta, hogy a másik ölelje őt. Végül ő is felemelte az egyik karját.
- Annyira hiányoztál - húzódott el tőle a másik, hogy a szemébe nézzen.
- Nem értem. Azt hittem, hogy jól megvagytok a másik Jungkookkal.
Jimin megrázta a fejét.
- Soha nem lesz olyan, mint te. Mintha egy idegen lenne, többé már nem te voltál, és pont emiatt jöttünk rá, hogy milyen nélküled, és hogy szükségünk van rád.
A fiú fejében csak úgy cikáztak a gondolatok. Mit jelentett mindez?
- Ti? Úgy érted, hogy a többiek is így gondolják?
- Igen! Nem is tudod, milyen nehéz volt nekünk az elmúlt majdnem egy év. Nem tudtuk, hogyan érhetnénk el téged, hogy kérhetnénk bocsánatot.
- De miért? Mi változott meg azóta, hogy elmentem?
- Már elmondtam... Valahogy az, hogy valaki mást hagytál magad helyett a bandában, aki ugyanúgy néz ki, de mégsem te vagy, felnyitotta a szemünket. Sokat beszélgettünk erről, és csak vissza akartunk kapni téged. De nem tudtuk, hogyan. Kértük a másik Jungkookot, hogy adjon nekünk kontaktot hozzád, de nem mondott semmit.
Jimin újra megölelte őt.
- Kérlek, gyere vissza, Jungkook. Nem tudom, hogy működik ez, hogy vissza lehet-e még csinálni a dolgot, de gyere vissza a BTS-be, ha tudsz. És ha valaha meg tudsz nekünk bocsájtani.
A fiú nyelt egyet. A torkában növekvő csomótól könnyezni kezdtek a szemei.
- Komolyan gondolod?
- A legkomolyabban.
- Én nem tudom, hogy valaha is ugyanoda visszajutunk-e, ahol voltunk. De vissza akarok menni hozzátok. Vissza akarom kapni az életem. Csak nem vagyok benne biztos, hogy ez a helyes lépés-e.
- Gyere haza most. Gyere Yoojoonként. Nem számít. Gyere haza és engedd meg, hogy jóvá tegyük valahogyan a dolgot.
Jungkook nemet akart mondani. Elvégre, annyi mindenen ment keresztül az elmúlt időszakban, még a teljes életét is eldobta magától a történtek miatt, és mégis... Tudta, hogy az élete nem lehet teljes a BTS nélkül. Az elmúlt egy év eltörpült volt a több, mint tízéves karrierjükhöz képest, amikor mindig, minden körülmények között kitartottak egymás mellett. Jungkook, aki az egész életét ezekkel az emberekkel töltötte, nem tudott nélkülük létezni, akárhogy is szerette volna. Visszamenni nehéz volt, de távol maradni lehetetlen.
A fiú bólintott.
- Menjünk haza.
* * *
- Ne feledd, Yoojoon-ah, bármikor szívesen látunk itt - veregette meg a fiú vállát Jimin, aztán a többiek is elbúcsúztak tőle. - Látogass meg minket sűrűn.
- Jövök, amint tudok. De látva az idei órarendem, örülök, hogyha mellette lesz időm egyáltalán a gyakornokságra.
- Nos, te változtattál szakot modern táncra. Gyakorlatilag az egész életedet a táncteremben töltheted majd - nevetett Hoseok, és hátbaveregette a fiút.
- Még jó, hogy nincs szükségem túl sok pihenésre.
- Na igen. Jól használd ki.
- Ha Bamot szeretnéd látni, csak szólj. Bármikor szívesen összefutunk veled - tette hozzá még Jimin.
- Rendben - felelte a fiú, és felvette az extra hátizsákot a bőrönd mellől. - De tényleg indulnom kell. Köszönök mindent, srácok. Jó volt veletek, és aztán úgyis összefutunk még, már ha valaha debütál a csapatom.
- Szurkolunk nektek.
A fiú kisétált az ajtón, a többiek pedig visszamentek a közös lakás nappalijába. Az együtt töltött hétvége igazán jó élmény volt, ugyanakkor fárasztó is.
- Mi lassan megyünk is, még terveink vannak holnapra - állt fel Jimin a kanapéról, miután kifújta magát.
- Mit csináltok, ti turbékoló galambpár, már megint?
- A tengerhez megyünk holnap reggel, másnap jövünk is haza.
A közös szobából Jungkook bukkant fel.
- Yoojoon el is ment?
- Igen, vissza kellett mennie táncórára az ügynökséghez. De üdvözöl téged.
Jungkook elmosolyodott, aztán visszament pakolni az egynapos kiruccanáshoz.
A dolgok megváltoztak, de határozottan jó irányba. Miután a többiekkel is kibékültek, Yoojoon és Jungkook "testet cseréltek", ha lehet így fogalmazni. A másik robot megkapta a neki kijáró szabadságot és szabad karriert, ami végül nem is volt olyan különböző attól, amit Jungkook választott. Jungkook pedig visszakapta a saját testét és életét. A többiek bocsánatot kértek tőle, és bár a fiú kétségei nem oszlottak el rögtön, és a kibékülés hosszas folyamat volt, ami még mindig tartott, az élet kezdett újra értékessé válni a számára. A Napot fényesnek, a környezetét színesnek látta a korábbi szürke helyett. Újra írt dalokat.
Jiminnel nem ugyanott folytatták, ahol korábban, hanem újból randizni keztek, és lassan haladtak a szakítás után. Végül aztán közös lakásba költöztek, de ezekben a hónapokban a banda lakásán is sok időt töltöttek mindannyian. Jungkook egy nap megkérdezte tőle, végül hogyan is jött rá, ki ő. A fiú pedig csak annyit mondott, senki nem tud úgy bánni az érzelmekkel éneklés közben, ahogy Jungkook. Végül a neki írt dal miatt kapta őt vissza a családja.
Habár nem volt tökéletes a helyzet, Jungkook tudta, hogy az emberek életében nem is létezik a tökéletes. Így a tökéletlenséget kellett kiélveznie. Nem tudta, mit hoz a jövő, hogy mi lesz, ha egyszer a többiek túl idősek lesznek ahhoz, hogy folytassák ezt az életet. De egyben biztos volt: végre ott volt, ahol lennie kellett.