Work Text:
Vasvári szentül meg volt róla győződve, hogy amire ő szemet vet, azt meg is szerzi; legyen az tanítónő, kasszírnő, ápolónő, színésznő…
Ez a feltevés, tapasztalataiból kiindulva, nagyobb részt helytálló is volt. Mindeddig még nem volt nő, aki ne akarta volna, hogy Vasvári elcsábítsa. Hogy ez az ő vonzereje minden nőre hatott volna, vagy ő már előre látta a szebbik nem azon tagjait, akikre hatása lehetett, nem tudta – de azért csak hitte, hogy az első gondolat a helyes, és bárkivel is kezdene, sikerrel járna. Az udvarlást, kérést, bazsalygást szinte jobban élvezte, mint azt, ami azután jött.
De nem most.
Már vagy egy negyedórája valami ócska széken ücsörgött, és Jókai még csak rá se nézett.
- Móric – mondta. Nem bírt már egy helyben megmaradni. Az asztal mellé támasztotta az ékesen faragott sétapálcát, amivel addig szórakozott – egy sarokban találta, és megfelelő pótcselekvésnek tűnt azzal bíbelni, hátha a kéziratai fölé görnyedő Jókai is olyan perzselő módon érzi puszta jelenlétét, mint Vasvári az övét –, és végre csak a karfára támaszkodott, hogy közelebb hajoljon a férfihoz.
Jókai kelletlenül nézett föl az írásból. Nem szívesen hallgatott Vasvárira, és még kevésbé, ha az elnyújtotta a nevét, és valami nyervákolás-szerű hangot hallatott. Mauuuric.
- Nem tudod, láthatom-e még ma a ház urát?
- Sándor egész este el lesz.
- Hát az úrnő?
- Az is vele van.
Vasvári összecsapta a tenyerét, mintha nem értené, Jókai miért nem közölte még ezt a hírt vele, pedig pompás, igazán pompás!
- Ha beszélni szeretnél vele, üzenj, vagy keresd meg magad – tette hozzá Jókai, és akkurátusan a tintába mártotta a tollat, majd újabb ív papírt húzott maga elé.
- Nem szeretnék – felelt Vasvári. Jókai a vállát vonogatta – ha nem üzensz, hát nem üzensz. Bánom is én, miféle bogaraid vannak!, mondta ez a vállvonogatás, amitől Vasvári csak türelmetlenebb lett. – Téged egyáltalán nem zavar, hogy itt vagyok?
Jókai fölemelte a tekintetét, amitől Vasváriban a kisördög vidám táncra kelt. Szerette, ha azok a kékes szemek őrá tekintettek, szerette, ha Jókai úgy nézett rá, hogy valami olyasmit sugallt, lehetetlen egy fráter vagy, mert olyankor Vasvári legszívesebben csak bólogatott volna.
- Maradj csak – felelte végül, de egy kicsit még nézte, mielőtt a papírhoz visszafordult volna. Szép. – Persze csak ha nincs jobb dolgod.
Hej, ez már valami! Min töprengesz, Móricom?
- Nem éppen. Ma semmi jobb dolgom.
- És ilyen van? – Jókai kinevette.
- Te ne tudnád, Móric?
Mauuuric.
- Százszor kértelek, hogy hagyd ezt!
- Nem tudom, mire gondolsz.
Jókai megrántotta a szemöldökét, és nem válaszolt. Vasvári megint fészkelődött a székben. Meg akarta igazítani a nyakkendőjét, mert mintha kissé szorított volna, de inkább a benti meleg fojtotta. Esős volt a március és nyirkos, hideg.
Azt remélte, ha eleget húzkodja az oroszlán csavaros bajuszát, az majd magától ugrik egy nagyot – és lehetőleg őrá veti magát. Körbejáratta a tekintetét Jókai szobáján, újabb elfoglaltságot keresve magának, mikor szeme megakadt az ágy melletti kis szekrényen fölhalmozott könyveken. Hátradöntötte a széket, hátha úgy a kezébe tudja kapni a legfelsőt, míg másik kezével az asztallapba kapaszkodott, hogy föl ne boruljon. Már lassan elérte, mikor az asztal tompa nyikorgással együtt követte a padlón, ő pedig egyensúlyát vesztve rántotta magát vissza.
- Pali! – Jókai haragos tekintettel nézett rá. Az asztallal együtt az irományait is kirántotta a keze közül, ormótlan tintafoltot hagyva maga után.
- Pardon – szabadkozott szórakozottan. – Talán jobb lenne, ha átülnék az ágyra.
- Bármit is csinálsz, csak ne…
- Tudom, tudom, Móric, nem kell aggódnod. Ruhástul nem megyünk ágyba, nemigaz? – kérdezte, majd rákacsintott. Már megint azt mondta, Mauuuric, de Jókait igazán az döbbentette meg, amikor Vasvári felállt, és a könyv helyett a nyakkendőjéhez nyúlt.
A selyemkendőt hamar követte a zakó, aztán a selyemmellény és a selyeming. Vasvári elégedetten vigyorgott, míg lerángatta csizmáit is, és legvégül egy szál gatyában állt meg Jókai előtt.
- Na?
Olyan gyorsan történt mindaz, ami ezután jött. Jókai felállt, rácsavarta a kupakot a tintára, és azután hozzá lépett – Vasvári elégedetten vigyorgott, amíg csak Jókai erélyesen az ágyra nem taszította, ahol ő a hasára fordult, és hagyta, hogy Jókai megragadja a derekát és maga felé húzza.
- Határozott fellépés – lehelte, és feltámaszkodott a könyökére.
Jókai mormogott valamit, és végigfuttatta a tenyerét Vasvári anyajegyekkel pettyezett hátán, a lapockáitól a keskeny dereka feletti gödröcskékig. Megragadta az alsónadrág szélét, és úgy mondta:
- Csoda, hogy ez nem selyem.
De még mielőtt Vasvári nevethetett volna ezen, Jókai már le is húzta azt térdéig, és ismerős, biztos kezeivel megmarkolta, és Vasvári megborzongott a beolajozott, meleg ujjak érintésétől. Mikor az első ujj beléhatolt, már nem tudta és nem is akarta visszafogni a hangját. Szégyentelenül sóhajtozott és minden édesen kínzó mozdulatra felnyögött, hadd hallja, aki akarja - tudta, hogy Jókai, akárhogy is tagadta, szerette hallgatni.
- M… Móóóric!
Jókai maga is sóhajtott. Egy határozott csípőmozdulattal Vasvárinak préselte magát, amire mindketten kifogytak a szavakból. Jókai lassan lendületbe jött, mire Vasvári csak hangosabban nyávogott.
- Mauuuric, Mauuuric, mint valami bagzó macska – gúnyolta Jókai, és fél kézzel előrenyúlt, hogy Vasvári fekete üstökébe túrjon. Megragadta a haját és gyöngéden maga felé húzta, felemelve Vasvári fejét, aki így kénytelen volt átnézni az ágy vége fölött.
Amit akkor látott, még a viccelődést is kiverte a fejéből. Az ablaktól átellenben nagy, ódon tükör lógott a falon. Benne volt az egész szoba – ideértve a keskeny ágyat, amin a négykézláb térdeplő Vasvári magát látta, vágytól csillogó szemekkel, Jókaitól összeborzolt hajjal, minden egyes döfésébe beleremegve.
Hát ez jött az udvarlás, kérés, meg a bazsalygás után. Sosem értette, miért kell Jókait örökké kérlelni, amikor utána ilyen hévvel veti magát a dolgok sűrűjébe. Talán Jókai nem szerette, ahogy kérleli – talán pontosan tudta, hogy miket rejteget Vasvári a hecc mögött. Hogy a szívében dédelgetett vágyak – ugyan! Hiszen elég, hogy a baráti szeretetet a testiség fertezi.
- Móricom – mondta kicsivel később, a pamlagra dőlve, Jókai takarójába csavarva magát. Amaz már újra a kéziratot olvasta, de nem ült vissza az asztalhoz, inkább a papírokat hozta az ágyba.
- Mondd.
- Itt maradhatok? Mocsok egy idő van.
- Maradj. Hiszen a múltkor sem adtad vissza az ernyőmet.